Maya Kadosh, Izrael magyarországi nagykövete a közelmúltban határozottan kijelentette: „Magyarországon nincs helye terrorizmust támogató tüntetéseknek.” A kijelentés önmagában kézenfekvőnek tűnhet, ám a mögötte meghúzódó cionista narratíva és a hozzá kapcsolódó érvelés rávilágít arra a mélyen gyökerező kettős mércére, amely a mai izraelpolitikát és a cionizmus történetét egyaránt jellemzi.
Egyiptom, a gázaiak és a „kollektív bűnösség” narratívája
A gázai humanitárius katasztrófa kapcsán a cionista apologetika előszeretettel mutogat Egyiptomra: miért nem engedi be az egyiptomi kormány a menekülőket? Miért épít hermetikus határfalat a határon? Az érvelés szerint a gázai lakosságot Egyiptomnak kellene befogadnia, és ha ezt nem teszi meg, az annak a bizonyítéka, hogy „a szomszédos arab testvérek sem kérnek belőlük.”
Ez a megközelítés azonban szándékosan elfed két alapvető összefüggést:
-
A tisztogatás elve: A gázai lakosság tömeges Egyiptomba kényszerítése nem menekültellátás, hanem a palesztin lakosság szülőföldjéről való végleges elűzése lenne – az a folyamat, amelyet a palesztin történelem Nakba néven ismer, és amely 1948 óta a cionista területpolitikák állandó kísérője. Egyiptom és a nemzetközi jogászok döntő többsége pontosan tudja: a határok teljes megnyitása Izrael számára a palesztin kérdés „végső megoldását” jelentené Gázában, mentesítve a megszálló hatalmat a genfi egyezményekből fakadó kötelezettségei alól.
-
Kollektív bűnösség: A narratíva minden egyes gázai civilt a Hamásszal azonosít, miközben elfelejti, hogy a blokád alatt élő lakosság több mint fele gyermek.
A telepesprojekt mint a békekötés akadálya
Miközben a diplomáciai retorika a terrorizmus elleni harcról szól, a valóságban a cionista terjeszkedés nem áll meg. Az úgynevezett E1 telepesprojekt – amely Ciszjordánia kettévágásával és a palesztin állam lehetőségének végleges felszámolásával fenyeget – olyan példátlan nemzetközi egységet teremtett, ahol Szaúd-Arábiától Németországig, Katarig és Nagy-Britanniáig egymástól egyébként távol álló államok ítélik el egyhangúlag Izrael lépéseit. A telepespolitikát nem a biztonsági igények, hanem az ideológiai alapú földszerzés hajtja, amely szisztematikusan aláássa a tartós béke minden elvi lehetőségét.
Menáhem Begin öröksége: Amikor a terrorizmusból államférfi lesz
A cionista narratíva törékenységét és belső ellentmondásait semmi sem világítja meg jobban, mint a revizionista cionizmus egyik ikonjának, Menáhem Beginnek az életútja.
Begin a brit mandátum idején az Irgun nevű cionista földalatti milícia parancsnoka volt. Az ő vezetése alatt hajtotta végre a szervezet az 1946-os merényletet a jeruzsálemi King David Hotel ellen, amely 91 ember – köztük brit, arab és zsidó civil tisztviselők – halálát okozta. A britek Beginre mint veszélyes terroristára tekintettek és vérdíjat tűztek ki a fejére.
A történelem fintora, hogy ugyanez a Menáhem Begin évtizedekkel később Izrael miniszterelnöke lett, majd Anvar Szadattal megkötötte a Camp David-i megállapodást, amiért Nobel-békedíjat kapott.
Ez a történeti ív két kellemetlen igazságra mutat rá:
-
A „terrorista” megnevezés politikai kategória: Ami az egyik félnek „szabadságharcos” vagy „a nemzetállamért küzdő földalatti harcos”, az a másiknak „terrorista”. A cionizmus saját történetéből kényelmesen kitörli azt a tényt, hogy a zsidó állam megteremtésének folyamatában maga is szisztematikusan alkalmazott erőszakot és terroralkatú módszereket a brit hatóságok és a helyi palesztin lakosság ellen.
-
Az erőszak igazolása: Begin későbbi lépései – az iraki atomreaktor bombázása vagy az 1982-es véres libanoni invázió – jól mutatják, hogy a militarista, revizionista cionizmus számára a béke csak addig terjedt, amíg az az állam stratégiai érdekeit szolgálta, de nem jelentette a palesztin nép önrendelkezési jogának elismerését.
Konklúzió
Amikor Izrael diplomáciai képviselői a terrorizmus elleni fellépést kérik számon a nemzetközi közösségen, nem hagyható figyelmen kívül a történeti és jelenkori kontextus. Nem lehet hitelesen elítélni az erőszakot úgy, hogy közben az állami erőszakot, a nemzetközi jogot sértő telepespolitikát és a lakosság kollektív büntetését legitim eszköznek tekintjük. A cionizmus története – Begin King David Hotel elleni merényletétől az E1-es telepesprojekten át a gázai blokádig – azt bizonyítja, hogy az erőszak mibenlétét és a terrorizmus fogalmát a cionista politika mindig a saját éppen aktuális érdekei szerint definiálja újra.
