Az a jelenség, hogy Izraelt a támogatói és a hivatalos állami kommunikáció igyekszik kivonni bizonyos nemzetközi jogi mechanizmusok alól – , „a nemzetközi jog felett állónak” beállítani –, nem véletlen. Ez egy tudatosan felépített, jogi, politikai és morális érvekre támaszkodó stratégia.
Ez a megközelítés alapvetően négy pillérre épül:
1. A szuverenitás és a nem-tagállami státusz (A jogi érv)
A nemzetközi jog alapvető elve, hogy a nemzetközi szerződések és bíróságok csak azokra az államokra nézve kötelezőek, amelyek azokat önkéntesen aláírták és ratifikálták.
* Izrael (az Egyesült Államokhoz, Oroszországhoz vagy Kínához hasonlóan) **nem részese a Nemzetközi Büntetőbíróságot (ICC) megalapító Római Statútumnak**.
* A hivatalos érvelés szerint mivel Izrael soha nem mondott le a joghatóságáról egy külső bíróság javára, így Hágának egyszerűen **nincs jogi alapja** felelősségre vonni az izraeli állampolgárokat vagy vezetőket. Ezt a szuverenitás védelmeként tálalják, nem pedig a jog kijátszásaként.
2. A komplementaritás elve és a független igazságszolgáltatás
A nemzetközi bíróságok (különösen az ICC) a **komplementaritás** elve alapján működnek. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi testület csak akkor léphet közbe, ha az adott ország saját igazságszolgáltatása képtelen (*unable*) vagy nem hajlandó (*unwilling*) kivizsgálni a háborús bűnöket.
* Az izraeli narratíva szerint Izrael egy működő, független, nyugati típusú demokrácia, amelynek saját, erős és kritikus legfelsőbb bírósága és katonai ügyészsége van.
* Ebből a logikából fakadóan azt állítják, hogy a külső beavatkozás szükségtelen és sértő, mert az izraeli jogrendszer maga is képes kivizsgálni a túlkapásokat. Ezzel szemben a bírálók rámutatnak, hogy a rendszerszintű, államilag irányított politikákat (mint a blokád vagy a telepépítések) az izraeli bíróságok soha nem fogják háborús bűnnek minősíteni.
3. Az aszimmetrikus hadviselés és az egzisztenciális fenyegetettség (A morális érv)
A hasbara és az izraeli diplomácia leggyakoribb morális önfelmentése a helyzet egyediségére hivatkozik. Azt állítják, hogy a hagyományos nemzetközi jogot (pl. a Genfi Egyezményeket) reguláris hadseregek egymás elleni háborúira tervezték, nem pedig olyan aszimmetrikus konfliktusokra, ahol egy állam egy civil lakosság mögé bújó, nem-állami terrorszervezettel (pl. Hamász, Hezbollah) harcol.
A narratíva szerint a nemzetközi jog mechanikus alkalmazása megkötné a védekező demokrácia kezét, miközben a szabályokat semmibe vevő terroristáknak adna előnyt. Emiatt a katonai szükségletet és a nemzeti túlélést gyakran a merev jogi normák elé helyezik.
4. Az ENSZ és a nemzetközi fórumok elfogultsága (Delegitimizálás)
Hogy elhárítsák a nemzetközi szervezetektől érkező kritikákat, az izraeli kommunikáció szisztematikusan elfogultnak és politikailag motiváltnak bélyegzi meg azokat.
* Gyakran hozzák fel példaként az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát (UNHRC), ahol a tagországok (köztük autoriter, emberi jogokat sárba tipró rendszerek) aránytalanul sok elmarasztaló határozatot hoznak Izrael ellen, miközben más globális válságokat figyelmen kívül hagynak.
* Emiatt a nemzetközi közösség döntéseit nem objektív jogi ítéletként, hanem egy Izrael-ellenes **„automata többség” politikai lincseléseként** mutatják be, amit így nem is kötelező érvényűnek, hanem elutasítandónak tartanak.
A politikai realitás: Az amerikai vétó
Mindezek a jogi és morális érvek a gyakorlatban kevésbé lennének hatékonyak a mögöttük álló kőkemény geopolitikai erő nélkül. Izrael azért is engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja az ENSZ Biztonsági Tanácsának kötelező érvényű határozatait vagy a Nemzetközi Bíróság (ICJ) döntéseit, mert **az Egyesült Államok évtizedek óta szinte minden éles, szankciókat vagy kényszerítő intézkedéseket tartalmazó határozatot megvétóz** a Biztonsági Tanácsban.
Ez a diplomáciai védőernyő teremti meg azt a gyakorlati helyzetet, hogy a nemzetközi jog megsértésének nincsenek valódi, húsbavágó következményei Izraelre nézve – ami kívülről valóban úgy hat, mintha az ország a nemzetközi jog felett állna.


