Izrael nem egyenlő a zsidósággal-Reakció a hirado.hu cikkére.
Az elmúlt napokban az Európai Zsidó Szövetség krakkói szimpóziumán elhangzott beszéd ismét rámutatott arra, milyen egyoldalú irányt vett az európai politikai diskurzus a gyűlölet és az emberi jogok témájában. A felszólaló, miközben a „múlt démonait” – az antiszemitizmust – emlegette, egy szóval sem tért ki a jelen démonaira: a háborús bűnökre, a népirtásra, a civil lakosság kollektív büntetésére, amelyet Izrael a palesztin nép ellen követ el.
Európában ma nem az antiszemitizmus az egyetlen vagy legfőbb erkölcsi kihívás. A valódi kihívás az, hogy képesek vagyunk-e különbséget tenni vallási alapú gyűlölet és politikai bűnpártolás között. Az antiszemitizmus elítélése erkölcsi kötelesség – de nem szolgálhat ürügyül arra, hogy elhallgassuk az izraeli állam által elkövetett jogsértéseket.
A politikai felelősség kétirányú kell legyen
A beszéd első pontja helyesen ismeri el, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem politikai felelősség. De mi a helyzet az iszlamofóbiával? Mi a helyzet a muszlim közösségek démonizálásával, a menekültek megbélyegzésével, a palesztinok kollektív dehumanizálásával, amely a nyugati sajtóban és politikai nyelvben napi szinten megjelenik?
A politikai felelősség csak akkor hiteles, ha minden vallási és etnikai közösségre kiterjed – nemcsak a zsidóságra, hanem a muszlimokra, afrikaiakra, arabokra, cigányságra is.
Európa válasza nem egységes – és nem is őszinte
A második pontban elhangzott, hogy „az antiszemitizmus európai kihívás, amely európai választ kíván.” Ez igaz – de az iszlamofóbia ugyanilyen európai kihívás, mégsem hangzik el egyetlen hasonló politikai kiáltvány sem ellene.
Az európai kormányok, miközben elítélik az antiszemitizmust, nyíltan támogatják Izrael katonai akcióit, amelyek több tízezer palesztin civil halálát okozták.
Európa tehát nem a gyűlölet ellen harcol – hanem szelektíven harcol ellene, aszerint, ki az áldozat, és ki a szövetséges.
A „zsidó élet megerősítése” – de kinek a rovására?
A harmadik pont humanista üzenete önmagában helyes: minden közösség biztonságban, méltóságban akar élni.
De amikor a politikai beszéd csak egyetlen közösség védelméről szól, miközben mások szenvedése láthatatlanná válik, akkor ez nem biztonságteremtés, hanem erkölcsi relativizmus.
Miközben Európa egyes városai izraeli zászlókba borulnak, a palesztin áldozatoknak nincs lobogója, nincs szóvivője, nincs gyásza a médiában.
Izrael nem egyenlő a zsidósággal
A negyedik pont – az antiszemitizmus elleni politika és Izrael stratégiai partnerségének összekapcsolása – különösen veszélyes.
Ez a gondolat összemossa a vallási identitást egy politikai állammal, és ezzel éppen azt a szellemi alapot erősíti, amit állítólag le akar küzdeni: a kollektív azonosítást és a vak lojalitást.
Európa lelke valóban veszélyben van – de nem az antiszemitizmus miatt, hanem azért, mert elveszítette a bátorságát, hogy igazságosan ítéljen.
Aki ma kritikát fogalmaz meg Izraellel szemben, azt antiszemitának bélyegzik; aki szolidaritást vállal Palesztinával, azt szélsőségesnek nevezik.
Így vész el a szabadság, az igazság és az erkölcsi hitelesség.
Konklúzió
Ha Európa valóban meg akarja menteni a lelkét, akkor a gyűlölet minden formáját el kell ítélnie – a zsidók, a muszlimok, a keresztények, és minden más közösség ellen irányulót egyaránt.
De amíg az antiszemitizmus elleni küzdelem politikai pajzs lesz a palesztin nép szenvedésének elfedésére, addig ez nem morális harc, hanem cinikus propaganda.
