A Trump-adminisztráció a múlt hónapban Irán elleni csapásokat követően megpróbálja átalakítani a Közel-Keletet, olyan stratégiát alkalmazva, amelyet az „erő általi béke” és a „kereskedelem, nem a káosz” jellemez.
Bár ez a megközelítés pragmatikusnak tűnik, azzal a kockázattal jár, hogy destabilizálja a régiót az amerikai és izraeli katonai és gazdasági előnyök maximalizálása érdekében.
Donald Trump elnök „szakértő üzletkötőnek” tartja magát, és úgy véli, hogy a kiszámított katonai csapások diplomáciai előnyökhöz juttatják őket – különösen azáltal, hogy Iránt visszaszorítják a tárgyalóasztalhoz.
Stratégiája a meghatározott célok elérése érdekében elsöprő, rövid távú katonai erő alkalmazását hangsúlyozza, elkerülve az elhúzódó összefonódásokat vagy az „örök háborúkat”. Ez a nemzetépítés elutasítását is jelzi, a regionális stabilitás terhét a helyi partnerekre hárítva.
Bár a közel-keleti energiaforrások stratégiai értéke csökkent az Egyesült Államok számára, a régió továbbra is kulcsfontosságú – talán még inkább a jelenlegi kormányzat alatt. Ahogy a Med This Week is beszámol róla, három fő tényező alakítja az Egyesült Államok legutóbbi intézkedéseit.
Az első az amerikai szélsőjobboldali kormányok és Izrael közötti ideológiai szövetség, amely túlmutat a hagyományos „különleges kapcsolaton”, és mélyebb politikai és stratégiai összehangolást tükröz.
A kormányzat az izraeli hegemóniát a regionális stabilitás eszközének is tekinti, és egy domináns „Nagy-Izraelt” képzel el – amelyet elsöprő amerikai támogatás támogat, és amely képes egyoldalúan béke érvényesítésére és Irán marginalizálására.
A Trump-adminisztráció egy domináns „Nagy-Izraelt” képzel el, amelyet elsöprő amerikai támogatás támogat, amely béke érvényesítésére és Irán marginalizálására törekszik.
Végül a személyes pénzügyi érdekek, különösen Trump és családja érdekei, kiemelten megmutatkoztak a közelmúltbeli Perzsa-öbölbeli látogatása során.
A 12 napos háború közvetlen célja Irán nukleáris infrastruktúrájának leszerelése és az atomfegyverek megszerzésének megakadályozása volt.
Trump a kulcsfontosságú helyszíneket „megsemmisítettnek” vagy „leállítottnak” nyilvánította, a kampányt egy vélt egzisztenciális fenyegetés elleni kritikus csapásként üdvözölte. (Egy nemrégiben közzétett amerikai hírszerzési jelentés szerint a három célzott nukleáris létesítmény közül csak egy pusztult el teljesen, a többi várhatóan hónapokon belül újra működőképes lesz.)
Ezek a katonai műveletek jelentősen átalakították a regionális hatalmi dinamikát, előmozdítva a Trump-adminisztráció regionális stratégiáját: Izrael és az arab államok – különösen Szaúd-Arábia – közötti kapcsolatok normalizálását, és potenciálisan kiterjesztve azokat Ománra, Indonéziára, Katarba és még Szíriára is.
Ezt az újjáépítési törekvést azonban továbbra is korlátozza Izrael folyamatban lévő gázai háborúja. A tűzszünetet és az izraeli túszok szabadon bocsátását a normalizáció előmozdításának és kiterjesztésének előfeltételének tekintik.
Izrael: Hegemón hatalom?
Az Egyesült Államok bebizonyította hajlandóságát az egyoldalú, elsöprő erővel való fellépésre – különösen az iráni nukleáris létesítmények elleni bunkerromboló bombák bevetésével. Ezt a páratlan amerikai erő demonstrációjaként ábrázolták, amely nemcsak Irán ellen irányul, hanem elrettentésként is szolgál a riválisok, például Kína és Oroszország számára.
Eközben Izrael megpróbálta magát félelmetes katonai erőként feltüntetni, amely mélyreható hírszerzési betekintést nyújt Irán nukleáris és biztonsági infrastruktúrájába.
Néhány izraeli tisztviselő még azt is állította, hogy az ország csatlakozott a globális hatalmak sorához. Bár a nagyszámú civil halálát okozó csapások széles körű kritikát váltottak ki, és kérdéseket vetettek fel az ilyen állítások jogosságával kapcsolatban.
A kérdés azonban továbbra is fennáll: valóban hegemón hatalommá válhat-e Izrael a régióban?
A legutóbbi műveletek és a rövid távú taktikai előnyök ellenére Izrael strukturális és politikai akadályokkal néz szembe a fenntartható dominancia tekintetében.
Továbbra is nagymértékben függ az Egyesült Államok katonai, diplomáciai és gazdasági támogatásától. A mélyen gyökerező regionális konfliktusok továbbra is fennállnak – különösen a megoldatlan palesztin kérdés, amely továbbra is feldühíti a közvéleményt és akadályozza az érdemi diplomáciai együttműködést.
A kulcsfontosságú regionális hatalmak, mint például Szaúd-Arábia, Törökország és Egyiptom, valószínűleg nem fogadják el Izrael terjeszkedését vagy hegemóniáját. Eközben Irán politikai akarata nukleáris ambícióinak megvalósítására töretlennek tűnik, egyes elemzők szerint a közelmúltbeli csapások végső soron inkább felgyorsíthatják, mintsem eltántoríthatják nukleáris fejlesztését.
Irán vezetése, különösen Ali Khamenei legfelsőbb vezetője, valószínűleg nem fog a vélt gyengeség pozíciójából tárgyalni.
A közelmúltbeli katonai eszkaláció az Egyesült Államok „maximális nyomás” kampányát és az Iránnal szembeni ellenséges álláspontját követi, miután 2018-ban kilépett a Közös Átfogó Cselekvési Tervből, vagyis az iráni nukleáris megállapodásból. Ezek a fejlemények együttesen megerősítették az iráni bizalmatlanságot, és tovább szűkítették a diplomácia terét.
Továbbá nincs hiteles értékelés arról, hogy a közelmúltbeli csapások véglegesen megbénították volna Irán nukleáris programját. Sok elemző úgy véli, hogy a kudarcok csak hónapokig, nem évekig tartanak, és hogy Irán egyszerűen mélyebbre helyezi át a műveleteket a föld alá.
A dominancia akadályai
A megoldatlan palesztin kérdés továbbra is a legnagyobb akadály az Ábrahám-megállapodások kiterjesztése és a regionális béke elérése előtt.
Szaúd-Arábia egyértelművé tette álláspontját: egyértelmű elkötelezettséget követel egy palesztin állam létrehozása iránt. Benjamin Netanjahu kormánya azonban – amelyet szélsőjobboldali erők alakítottak – a katonai dominanciát helyezi előtérbe az érdemi tárgyalásokkal szemben, különösen Gázában és Ciszjordániában.
Izrael katonai támadása Gáza ellen felforrósította az arab közvéleményt, és a normalizáció politikailag költségessé tette az öböl menti vezetők számára. Gáza háború utáni világos jövőképe és átfogó tűzszünet nélkül Izrael dominanciája fenntarthatatlan.
A regionális szereplők, különösen az öböl menti térségben, attól tartanak, hogy bűnrészesnek tűnnek egy olyan állammal, amelyet széles körben az arab jogok megsértőjének tartanak.
Izrael elhúzódó gázai háborúja és politikai ütemterv hiánya rontotta globális megítélését, ami egyre növekvő nemzetközi elítéléshez, sőt a hagyományos szövetségesek, például az EU támogatásának gyengüléséhez vezetett (bár Izrael nem volt hajlandó semmilyen intézkedést tenni).
Izrael katonai támadása Gázában feltüzelte az arab közvéleményt, ami politikailag költségessé tette a normalizációt az öböl menti vezetők számára.
Izrael diplomáciai támogatásának eróziója – a háborús bűneiért való felelősségre vonás folyamatos elutasítása mellett – csak fokozta elszigeteltségét, aláásva a valódi regionális vezetésre irányuló törekvéseket.
Eközben Netanjahu izraeli nemzetbiztonsági doktrínája a katonai fölényre támaszkodik a béke egyetlen garanciájaként, sőt azt is állította, hogy a katonai „győzelmek” elképesztő emberi és gazdasági áldozatokkal járnak – mind a palesztinok, mind az izraeliek számára.
Még ha a külső katonai akciók ideiglenesen megszilárdítják is a belső támogatást – ahogy az Iránban is látható –, gyakran nem sikerül rezsimváltást vagy hosszú távú stabilitást kiváltaniuk. A külföldi beavatkozások évtizedei azt mutatják, hogy a kívülről kényszerített politikai átmenetek nagyobb valószínűséggel káoszt okoznak, mint tartós békét.
A regionális és belső nyomás súlyosbította Izrael hegemón ambíciói előtt álló kihívásokat.
Az öböl menti államok, amelyek aggódnak Irán összeomlása miatt, tartanak az ebből fakadó káosztól, humanitárius válságtól, menekültáradattól és a nukleáris fegyverek elterjedésétől.
Belföldön Netanjahu egyre növekvő nyomással néz szembe a közvélemény elégedetlensége miatt, amiért nem sikerült teljes tűzszünetet biztosítania Gázában, és nem engedett szabadon minden túszt, ami olyan belső töréseket tár fel, amelyek minden koherens hosszú távú stratégiát megkérdőjeleznek.
Ami kulcsfontosságú, hogy Izrael nem hozott létre legitim palesztin kormányzó hatóságot, amely átvehetné a Gáza feletti ellenőrzést, és nem sikerült külső vagy kooptált vezetést erőltetnie. Az eredmény káosz és új ellenállási mozgalmak megjelenése, tükrözve az Egyesült Államok iraki és afganisztáni kudarcait.
Regionális dac
Szaúd-Arábia továbbra sem hajlandó támogatni Izrael ambícióit, és ragaszkodik ahhoz, hogy a normalizálást meg kell előznie egy palesztin állam létrehozására irányuló konkrét kötelezettségvállalásnak. Izrael agressziója azonban politikailag tarthatatlanná tette a további megállapodásokat.
Néhány Perzsa-öböl menti ország újraértékeli Izraellel szembeni hozzáállását, megkérdőjelezve, hogy Izrael intézkedései elősegítik-e a stabilitást, vagy további konfliktusokat váltanak ki. Sokan most Irán és Izrael hosszú távú gyengítését részesítik előnyben, ahelyett, hogy bármelyikük döntő győzelmét elérnék, hogy csökkentsék saját rezsimjükre leselkedő fenyegetéseket.
A szaúdi és emírségekbeli védekezési stratégiák – beleértve az Iránnal való kapcsolatfelvételt is – arra utalnak, hogy el akarják kerülni a regionális konfliktusokban való állásfoglalást, csökkentve ezzel hajlandóságukat egy Izrael vezette Irán-ellenes szövetséghez való csatlakozásra.
Törökország sem valószínű, hogy elfogadja Izrael regionális dominanciáját.
Ami egykor az együttműködés „aranykora” volt az 1990-es években, az kölcsönös gyanakvásba torkollott. A török vezetők egyre hangosabban ítélik el Izrael intézkedéseit, különösen Gázában, Ankara pedig fenyegetésnek tekinti Izrael Görögországgal és Ciprussal kötött mélyülő szövetségeit.
Törökország továbbra is kiépíti saját katonai és rakétaképességeit, és regionális befolyást gyakorol Szíriában. Emellett potenciális közvetítőként pozicionálja magát az izraeli-iráni feszültségekben – ami jelzi a független fellépés iránti vágyát.
Törékeny jövőkép
Trump katonai kampánya talán gyengítette Irán nukleáris ambícióit és regionális szövetségeseit, de a hosszú távú regionális stabilitás továbbra sem elérhető. A jelenlegi „békét” pontosabban lehet törékeny fegyverszünetként leírni, mint tartós változásként.
Lényegében Izrael katonai fölénye nem tudott politikai megoldásokat kínálni. A palesztin kérdés kezelése, a Gázai övezet stabilizálása és az összetett regionális rivalizálások kezelése nélkül a tartós béke lehetetlen.
Még ha a fegyveres csoportokat ideiglenesen is leigázzák, a régió képes új ellenállási formákat generálni.
Még ha a fegyveres ellenálló csoportokat, mint például a Hezbollah vagy a Hamász, ideiglenesen is leigázzák, a régió képes új ellenállási formákat generálni.
Izrael fenntarthatja katonai előnyét, de továbbra is küzdeni fog a legitimitásért és a vezetésért a Közel-Keleten.
Ahogy az Egyesült Államok és Izrael egyre több nemzetközi jogsértést követel meg, az üzenet világosnak tűnik: „Csak a gyengék tartják be a szabályokat.” Egy ilyen precedens aláássa a kollektív biztonságot és aláás minden érdemi regionális konszenzust.
A valódi, tartós béke nem pusztán a dominancia révén jön létre; diplomáciát, igazságosságot és a konfliktusok kiváltó okainak kezelésére való bátorságot igényel.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Hesham Gaafar az iszlám gondolkodásra és mozgalmakra, valamint a konfliktusmegoldásra szakosodott kutató. 2000 és 2010 között az IslamOnline.net portál arab szekciójának főszerkesztője volt. Társalapítója a Regionális Közvetítési és Párbeszéd Központnak, és számos nemzetközi intézmény tanácsadójaként dolgozik a konfliktusmegoldás területén.
