Tagadhatatlan az a nyers igazság, hogy a diplomáciában, akárcsak a mindennapi életben, minden jó, ha a vége jó.
Az idei ENSZ Közgyűlés (UNGA80) államfőinek éves ülésszaka kegyelemmel zárult, miután az utolsó felszólaló, Osman Mohammed, Eritrea külügyminisztere beszédet mondott a nemzetközi szervezetnek, amelyben „békét és jólétet” szorgalmazott az emberiség egésze számára.
A hetes tárgyalásokon a gázai vérontás uralta a világ vezetőinek beszédeit, amelyet a média kommentátorai sajnos továbbra is „háborúként” emlegetnek, és egy hadseregnek a másik ellen, nem pedig egy megszállt civil lakosság ellen támadójának képét vetítik.
Brazília elnöke, Luiz Inácio Lula da Silva közvetlenül foglalkozott ezzel az egyensúlyhiánnyal, figyelmeztetve, hogy „a palesztin nép az eltűnés veszélyének van kitéve”, és ragaszkodva ahhoz, hogy „csak egy független, a nemzetközi közösségbe integrált állammal maradhatnak fenn” – ezt az elvet több mint 150 ENSZ-tagállam is megerősítette.
A palesztin államiság kérdése központi szerepet kapott egy Franciaország és Szaúd-Arábia által szervezett, a rendezvénysorozat részeként megrendezett csúcstalálkozón, ahol királyok, elnökök, államférfiak és diplomaták gyűltek össze a világ minden tájáról, hogy megerősítsék elkötelezettségüket a palesztin önrendelkezés mellett, és ahol António Guterres, az ENSZ főtitkára kijelentette, hogy „az államiság jog, nem jutalom”, és hogy „[a palesztinoktól] való megtagadása ajándék lenne a szélsőségesek számára mindenhol”.
Továbbra sem világos azonban, hogy mit jelent a szótárukban az, hogy néhány, Izraelhez szorosan kötődő, nehézsúlyú európai ország elismeri Palesztina államát, mivel ebben az esetben a definíciók a definiálóké, különösen akkor, ha ők egy domináns csoport a világon, amely képes a választott narratíváját ráerőltetni a definiáltakra.
Az azonban egyértelmű, hogy 1974 novembere óta, amikor a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője, Jasszer Arafat a Közgyűlés 29. ülésszakán felszólalt, és emlékezetesen mondta tagjainak: „Ma olajággal és szabadságharcos fegyverével érkeztem, [ezért] ne hagyjátok, hogy az olajág a kezemből essen”, a nemzetközi közösség nem tömörült ilyen demonstratívan a palesztin nép köré.
Ez a beszéd biztosította a PLO elismerését a palesztin nép képviselőjeként, és ENSZ-megfigyelői státuszt szerzett neki – de nem hozott létre államot.
Ma, több mint ötven évvel később, az ügy a kultúrák globális párbeszédének lelkiismeretébe ágyazódott, és generációkon átível.
Nyolc évtizednyi árulás
A palesztin és az ENSZ kapcsolata azonban mindig is feszült volt, amelyet a palesztinok mély gyötrelme jellemzett amiatt, hogy ez a nemzetközi szervezet nem tudta végrehajtani saját határozatait – azokat a határozatokat, amelyekből hiányoztak a végrehajtási mechanizmusok, és amelyeket egy olyan Közgyűlés fogadott el, amely évről évre, kimondhatatlan monotóniával ismételten megerősítette és megerősítette ezeknek az embereknek az elidegeníthetetlen jogát, hogy szabad férfiként és nőként éljenek.
Ennek a kudarcnak a végeredménye? A megszállt Ciszjordániában élő palesztinokat az elmúlt hat évtizedben elviselhetetlenül gyötörte egy megszálló bakancsa, amely a közös nyakukra nyomta a fejüket, Gázában pedig az elmúlt két évben úgy éreztették velük, mintha az élet folytatása azt jelentené, hogy kevésbé vagyunk emberek.
Ennek a kapcsolatnak a története közel nyolc évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza, amikor 1947 novemberében a Közgyűlés tagjait (akkoriban mind az 51 főt) felkérték, hogy vitassák meg, majd szavazzanak a testület 181. számú határozatában rögzített palesztin felosztási tervről.
Ennek a határozatnak esélye sem volt az elfogadásra, mivel egy korábbi, szinte azonnali szavazás kimutatta, hogy a jóváhagyásához szükséges kétharmados többség gúnyosan távoli.
Néhány országnak megvoltak a saját nyomós okai a felosztás ellen szavazásra – azon az erkölcsi igazságtalanságon kívül, amelyet abban láttak, hogy egy országot népe akarata ellenére felosztottak, beleértve azt az abszurd igazságtalanságot is, hogy a határozat hogyan adta át a föld 56 százalékát gondatlanul zsidó bevándorlóknak, akik akkoriban mindössze hét százalékát birtokolták, és a lakosság egyharmadát tették ki.
Íme az akkori Harry S. Truman amerikai elnök, aki már világossá tette zsoldos álláspontját a kérdésben, amikor 1948 májusában kijelentette: „Nincsenek több százezer arab szavazóim a választókerületemben.”
Mindenki persze tudta, melyik választókerületre gondolt: a zsidó-amerikai szavazók és adományozók növekvő befolyására egy választási évben.
Hamarosan telefonon beszélt ENSZ-nagykövetével, Warren R. Austinnal, és figyelmeztette, hogy ha a 181. számú határozatot nem fogadják el, „pokoli áradozás vár ránk”. (Austin, egykori vermonti amerikai szenátor, egy ártatlan diplomata volt, akiről az akkori média azt írta, hogy azt mondta: „Remélem, hogy [a muszlim] arabok és zsidók [Palesztinában] keresztény szellemben rendezik majd nézeteltéréseiket.”)
A hírhedt határozat 1947. november 29-i elfogadását megelőző végzetes napokban (a Biztonsági Tanácsot a következő évben még nem hozták létre) Kermit Roosevelt, Theodore Roosevelt elnök unokája és akkori CIA-állomásfőnök volt a kalauzunk a Közgyűlés eljárásának aprólékos részleteiről. A CIA-szerepe sokatmondó: az ügynökséget csak hónapokkal korábban hozták létre, és Washington már bevetette, hogy a közel-keleti politikát a saját akarata szerint alakítsa.
Hiteles beszámolója az amerikai vezetés által a határozat elfogadásáért vívott ádáz küzdelemről, A felosztási terv: Tanulság a nyomásgyakorlás politikájából, először a The Middle East Journal 1948. januári számában jelent meg, amely a Middle East Institute, Washington legrégebbi agytrösztjének hivatalos folyóirata.
Írta: „A nemzetek küldötteit [többnyire az akkoriban harmadik világnak nevezett országokból, amelyek a viták során már elkötelezték magukat a nemmel való szavazás mellett] és hazai kormányaikat elárasztották a táviratok, telefonhívások, levelek és látogatások, amelyek közül sokan kongresszusi képviselőktől és másoktól származtak, akik az amerikai kormány nevét és presztízsét emlegették. Egy volt államkormányzó, egy ismert demokrata, akinek Fehér Házi és egyéb kapcsolatai voltak, személyesen telefonált Haitinek, sürgetve, hogy küldöttségét utasítsák szavazatának megváltoztatására. Határozottan beszélt, és feltételezhető, hogy tekintéllyel beszél.”
Más küldötteket is hasonló módon manipuláltak. Néhányan, folytatta Roosevelt, gazdasági jutalmakat ígértek támogatásukért cserébe. Ilyen ígéretek után például Libéria felajánlotta szavazatát.
Mások, miután segélycsökkentéssel fenyegetőztek, megfordították álláspontjukat és a felosztásra szavaztak, például a Fülöp-szigetek, amelynek ENSZ-nagykövete kínos módon átállt, miután a viták során a Közgyűlés pulpitusán beszédet mondott a felosztás ellen.
A felosztástól a számiáig
Ugorjunk előre majdnem pontosan 50 évvel azután, hogy ezt az államot Washington szélsőséges karhajlítással és az ENSZ-jegyzőkönyveket szabályozó etikai normák felforgatásával hozta létre.
1997 márciusában az izraeli kormány, amelyet akkoriban Benjamin Netanjahu vezetett miniszterelnöki ciklusa alatt (1996-1999), vitatott módon jóváhagyta egy új zsidó negyed építését a megszállt Kelet-Jeruzsálemben, Har Homa néven, egy dombon, amelyet a kitelepített palesztin lakosok Jabal Abu Ghneim néven ismernek.
A törvény széles körű nemzetközi kritikát váltott ki, és arra késztette az ENSZ Közgyűlését, hogy határozatot fogadjon el, amelyben a nemzetközi jog megsértéseként elítéli azt. Az egyetlen tagállam, amely Izrael mellett ellene szavazott, az Egyesült Államok és Mikronézia volt.
A Har Homa-epizód nem aberráció volt, hanem inkább az illegális telepek könyörtelen terjeszkedésének része, amely idővel kiüresítette a palesztin állam bármilyen gyakorlati vízióját.
És a múlt héten ugyanaz a Netanjahu mondta el tüzes kirohanását a Közgyűlésen (ami inkább egy újonnan újjáépített Porosz Birodalom mandarinjára hasonlított, mint egy fegyverekkel teleszórt, elviselhetetlen miniszterelnökére), egy többnyire üres teremben tette ezt, miután a küldöttek többsége vagy kiment, vagy egyáltalán nem vették a fáradságot, hogy megjelenjen.
Az egyetlen szánalmas tapsvihar, amit kapott, a saját küldöttségétől érkezett – ez sokatmondó metafora a cionista állam számkivetett státuszáról a mai világban.
Ma a nemzetközi közösség megpróbálja – csak próbálja – jóvátenni azt a pusztítást, amelyet közel nyolc évtizeddel ezelőtt Palesztina népén okozott.
Egy szétdarabolt nemzet, abszurd veszteségeket és öncélú igazságtalanságot szenvedtek el, mégis a vérontás közepette is gondoskodtak arról, hogy a középpont megtartsa magát. Ez a rugalmasság most hatalmas visszhangra talál a „Szabad Palesztina” kiáltásban, amelyet milliók torkaiból harsognak szerte a világon.
Az, hogy ezúttal az Egyesült Nemzetek Szervezete a retorikát valódi végrehajtással párosítja-e, továbbra is bizonytalan, de évek óta először a nemzetközi közösség a rá jellemző körültekintő módon úgy tűnt, hogy csatlakozik ehhez a kiáltáshoz.
FORRÁS: TRT World
