Izrael naponta megsérti a gázai tűzszünetet, és jelenleg egy olyan tervet sző, amelynek célja, hogy különböző eszközökkel elérje céljait. A valóságban nem a háború beszüntetését, sőt még csak tűzszünetet sem vezettek be, hanem egy egyértelműen meghatározott programot, amely napról napra egyre ártalmasabbá válik.
Míg számtalan elemző abba a csapdába esett, hogy azt hitte, az amerikai Trump-adminisztráció által kidolgozott „20 pontos terv” és az azt követő „tűzszünet” bevezetése valójában a gázai konfliktus megszüntetésének szándékával készült, már most látjuk, ahogy ez az elképzelés darabonként széthullik.
Izrael gondolkodásmódjának megértése
A Gázáról szóló mainstream diskurzusban, és az alternatív média kereteibe is beépülő kérdés a Gázában zajló események természetének alapvető félreértése. Egyesek számára ez triviálisnak és eleminek tűnhet, de ha a szóban forgó probléma megértésének képessége hibás, akkor ez a levont tágabb következtetésekben megnyilvánul.
Bár ma már széles körben elfogadott, hogy Izrael népirtást követett el Gázában, fontos figyelembe venni ennek a megértésnek a következményeit. A népirtás Gáza esetében tágabb értelemben a lakosság részleges vagy teljes kiirtását jelenti, ami azonnal eloszlatja azt az elképzelést, hogy Izrael egyszerűen a Hamász ellen harcol. Bár ez a koncepció könnyen és széles körben érthető, a történések alapos vizsgálata nagyrészt hiányzik.
Ha Izrael népirtást követ el, ami kétségtelenül így van, ez a következtetés számos kérdést vet fel. A legnyilvánvalóbb: Miért?
Egyesek azzal érvelnének, hogy az izraeliek bosszúból, vérontás utáni vágyból követtek el népirtást a Gázai övezetben, és ezt a palesztin fegyveres csoportok által 2023. október 7-én elkövetett cselekmények motiválták. Ennek az érvelésnek azonban kevés értelme van.
Nemcsak az október 7. utáni perspektívából nézve értelmetlen, hanem történelmi szempontból is. Ha egyszerűen a bosszú lett volna a motiváló tényező, az teljesen figyelmen kívül hagyná az izraeli palesztin nép üldöztetésének és a velük szemben elkövetett válogatás nélküli erőszak hosszú történetét. Figyelmen kívül hagyná a cionizmus céljait is, amely az „Erec Izrael”-nek tekintett terület meghódítása.
A 2023. október 7-ét megelőző években a Ciszjordániában a halálos áldozatok száma olyan mértékben nőtt, hogy elérte a 2000-es évek elején a második intifáda óta nem látott szintet. Az izraeli fanatikus telepesek folyamatosan betörtek az Al-Aksza mecsetbe, miközben a keresztény istentiszteleti helyek is az állam által támogatott erőszak és korlátozások áldozatává váltak.
Ciszjordánia lakosságát folyamatosan fenyegette az etnikai tisztogatás, és az izraeli hatóságok felügyelete alatt rendszeres pogromokat hajtottak végre, miközben a politikai vezetés legalább a C övezet (a terület 60 százaléka) de iure annektálására törekedett. Eközben Gáza lakosságát, akik egy olyan területen éltek, amelyet az ENSZ szakértői 2020-ra lakhatatlannak nyilvánítottak, egy koncentrációs táborban hagyták rothadni.
Izrael a Gázai övezetben a halál és a pusztítás számos fejezetét megtapasztalta, legyen szó akár az elmúlt két évtized embertelen ostromáról, akár a különféle bombázásokról, amelyek több száz, sőt legrosszabb esetben több ezer civil halálát okozták. Ez a történet egészen 1948-ig nyúlik vissza, amikor a Gázai övezetet a földjeikről etnikailag megtisztított menekültekből hozták létre, amelyet a cionisták ma Izraelnek neveznek, és ahol azóta minden elképzelhető nehézséget megtapasztaltak izraeli elnyomóik kezéből.
2014-ben Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy 51 napos agressziós háborúval próbált választ találni arra, amit Izrael „gázai kérdésnek” nevezett, de semmilyen katonai megoldást nem talált. Amikor például az izraeli hadsereg megpróbált a Hamász alagút-infrastruktúrája ellen folyamodni, és közvetlenül a palesztin ellenállással lépett fel, súlyos veszteségeket szenvedtek, és négy katonájukat hadifogolyként ejtették fogságba.
2017-re a Hamász nyomás alá került, és számos olyan kezdeményezést is elindított, amelyek kompromisszum és erőszakmentesség révén igyekeztek politikai célokat elérni. A mozgalom kiadott egy új Chartát, amely elfogadott egy hosszú távú tűzszüneti megállapodást, amely egy „kétállami” megoldást eredményezne, és többek között elítélte az antiszemitizmust.
A Hamász ebben az évben kezdte meg az egységmegállapodás aláírásának folyamatát a Palesztin Hatósággal (PA), amelynek értelmében a rámalláhi székhelyű hatóság átvette volna Gáza kormányzását. Ennek érdekében a PA erőit a rafahi határra is elkezdték telepíteni, széles körű ünnepségek közepette a Gázai övezetben. Az Egyesült Államok és Izrael azonban nyomást gyakorolt, ami meghiúsította a megállapodást.
Később ugyanebben az évben a PA elkezdte csökkenteni és megnyirbálni gázai alkalmazottai fizetését, még nagyobb terhet róva a Hamászra, ami végül ahhoz vezetett, hogy Izrael létrehozta vitatott katari segélyszállítmányozási rendszerét, amelyet arra használtak, hogy megakadályozzák a helyzet nagyobb léptékű konfliktussá vagy szemtől szembeni küzdelemmé fajulását, amely problémákat okozna, különösen a környező izraeli települések számára.
2018-ban a Hamász még a Nagy Visszatérés Menetét is támogatta. Sokan nem tudják ezt, de míg a Hamász korábban válaszolt Izrael rutinszerű légicsapásaira Gázában, egészen november 11-ig, amikor Izrael megpróbált (és nem sikerült) elrabolnia egy magas rangú Hamász-parancsnokot Gázában, a mozgalom még csak rakétákat sem lőtt ki válaszul az izraeli agresszióra.
Végső soron az erőszakmentesség doktrínája több száz civil meggyilkolásához és egészségügyi válsághoz vezetett, amelyben tízezrek sérültek meg. A nyugati mainstream média hazudott Izraelnek, azt állítva, hogy a tüntetések zavargások voltak, és hogy Izrael a „határát” védte, ami egyik sem volt igaz.
A Hamász újra és újra megpróbált megoldást találni Gáza élhetetlen helyzetére, az izraeliek mégis elhatározták, hogy otthagyják a területet, mint megoldhatatlan problémát, amelyet időszakos mészárlásokkal és vezetők meggyilkolásával lehetne kezelni, ami évtizedek óta történt, nem csak a 2008-9-es, 2012-es, 2014-es és 2021-es nagy háborúkon túl.
Ehelyett az izraeliek az „Ábrahám-megállapodások” kiterjesztését hajszolták Szaúd-Arábiára és más országokra, megakadályozva az úgynevezett „arab békekezdeményezést”, egy Rijád által felvázolt tervet, amely az 1967-es határokon alapuló palesztin államot a normalizáció előfeltételeként határozta meg.
2023. október 7-re Izrael folytatta ciszjordániai annektálási erőfeszítéseit, kiterjesztette Kelet-Jeruzsálem etnikai tisztogatását, és félreállította Gázát. Amikor a Hamász elindította az Al-Aksza árvíz elleni hadműveletet, összeomlott Izrael déli parancsnoksága, a valaha volt legerősebb katonai csapást mérte Izraelre, és megrázta az egész környező régiót is.
Az izraeliek nagyon világosan látták, hogy két dolog történt, amelyek szöges ellentétes utakra vezettek. Izraelnek most az „újjászületés” vagy szétesés pillanatával kellett szembenéznie. Pontosan azt kezdték el követni, amit Izrael felső vezetése a Gázával kapcsolatos szándékaikról állított, és két év után is folytatják.
Szemükben az egész játék megváltozott. Ideje volt felgyorsítani a több mint egy évtizedre tervezett terveiket; most elérkezett a lehetőségük, hogy „megoldják a gázai kérdést” és nyers erővel „átalakítsák a Közel-Keletet”.
Ezért töltött Izrael annyi időt Gáza lerombolásával a népirtás részeként. Ennek ellenére a hadsereg, valamint a munkájukért veszélyespénzt kapó izraeli civil magánvállalkozók lerombolják a megmaradt palesztin civil infrastruktúrát, amely az Izrael által „sárga vonalnak” nevezett terület (Gáza 54-58 százaléka) mögött maradt.
Logikusan, ha az izraeliek népirtást követtek el, és jelenleg nemcsak a civilek napi meggyilkolását folytatják, hanem a Gázai övezetben megmaradt épületeket is lerombolják, akkor van-e bármilyen értelme annak, hogy elfogadták a konfliktus végét? Egy ilyen következtetés némileg téveszme lenne.
Izrael kitart háborús céljai mellett, amelyeket 2023. október 7-én kívánt elérni. Bár egyesek ezt tisztán látják, egy másik kulcsfontosságú hibát követnek el a jelenlegi nehéz helyzet megértésében, nevezetesen azt, hogy ez a terv Palesztinára, vagy akár csak Gázára korlátozódik.
Ugyanezt a hibát követte el számos regionális szereplő az Irán vezette Ellenállási Tengely részeként. Csak a Hezbollah vezetőjének, Szejjed Haszan Naszrallahnak a meggyilkolása után vert teljesen a középpontba Izrael átfogó tervének ez az eleme, mivel sokan félrevezették őket abban a hitben, hogy Gáza az egyetlen valódi célpont.
Az izraeliek szemében, ha Gáza népe még mindig ott van, akkor végül visszatér az ellenállás, és a kérdés újra a kezdetektől fogva folytatódik. Logikusan ez is érthető, tekintve, amit az izraeliek tettek az ottani emberekkel, a bosszú és az ellenállás vágya csak fokozódni fog, még akkor is, ha az összes fegyveres csoportot lefegyverzik, és az ellenállás következő hulláma évtizedekbe telik, mire megnyilvánul.
Eközben egy még nagyobb fenyegetés leselkedik északon, ahol a Hezbollah továbbra is nagyon is létezik. Bár a propagandisták azt állítják, hogy a csoportnak vége, az izraeli vezetés úgy látja, hogy ez nem így van.
Ahogy sokan azt állítják, hogy a Hezbollah „véget ért”, vegyük figyelembe a következőket: A Hamász 2023. október 7-én még töredéke sem volt a Hezbollah jelenlegi katonai erejének – még egy gyengébb államban is –, mégis sikerült összeomlani Izrael déli parancsnokságát, és harcosai legalább két napig a kezdeti támadás után is műveleteket hajtottak végre az elválasztó falon keresztül.
Ha a Hezbollah úgy döntene, kétségtelenül súlyos csapásokat mérhetne az izraeliekre. Valójában, ha a Hezbollah harcosai képesek lennének áttörni a határokon és belépni Galileába, egy ilyen katonai katasztrófa Izrael számára a gázai népirtással elérni kívánt célok semmissé tételét jelentené.
A gázai népirtás egy stratégia volt, amelynek célja a terület teljes elpusztítása és a palesztin nemzeti ellenállás veresége volt tömeges mészárlás révén, demoralizálásuk, valamint a Gázában élők számára való ellehetetlenítés. Ez egyben üzenet is volt a regionális ellenállás és általában az arab világ számára, hogy ha katonailag kihívják Izraelt, ugyanerre a sorsra jutnak.
Az izraeliek nem fognak tétlenül ülni és várni arra, hogy egy ellenálló erő alakuljon ki Szírián belül, hogy a libanoni ellenállás olyan mértékben megerősödjön, hogy képes legyen az „elrettentésre”, vagy hogy Irán ugyanolyan ellensúlyt foglaljon el vele szemben regionálisan, mint 2023. október 7. előtt. Benjamin Netanjahu folyamatosan a „teljes győzelem” célját ismétli meg, és még a gázai tűzszünet bevezetése után is nyíltan kijelentette, hogy „a háborúnak nincs vége”.
A lehetetlen „béketerv”
Izrael évek óta – nemcsak vezető politikai pártjai, hanem zsidó lakossága egésze – elutasítja a tárgyalások gondolatát egy palesztin állam létrehozásáról a történelmi Palesztina mindössze 22 százalékán. Az egyetlen fő akadály Izrael útjában álló kérdés az ott még mindig élő palesztin lakosság és a regionális katonai szövetség volt, amely kiállt az ügyük mellett és ösztönözte a fegyveres harcot.
2020 januárjában Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke bemutatta az általa „évszázad üzletének” nevezett tervet. Ha megnézzük a részleteit, ez nemcsak az izraeli Likud Párt korábbi javaslataival van összhangban, amelyeket az amerikaiak akkoriban nem vettek komolyan, hanem az úgynevezett „békemegállapodással” is, amelyet ma javasolnak.
Ez azt jelenti, hogy a Palesztin Hatóság vezette adminisztráció alatt megosztott kantonok, vagyis mini koncentrációs táborok sorozatát kell létrehozni. Egy olyan terv, amelynek értelmében a Jordán-völgyi területet és a Ciszjordánia C övezetének más részeit annektálják, a megszállt Jeruzsálemet teljes egészében Izrael foglalja el, és Abu Dis, amely Jeruzsálemtől keletre, Izrael elválasztó fala mögött található, de facto palesztin főváros lesz. Trump jelenlegi javaslata az „Évszázad Egyezményét” veszi alapul, és még jobban lecsupaszítja.
Míg az európaiak és az arab nemzetek egy palesztin „államot” javasolnak, Kelet-Jeruzsálem fővárosával, az úgynevezett „New York-i Nyilatkozatukat” keretként kínálva, a Trump-adminisztráció eddig két fő kikötéssel fogadta el ezt a víziót: Nincs tényleges palesztin állam, nincs főváros a megszállt Kelet-Jeruzsálemben.
A Szaúd-Arábia és Franciaország által összeállított New York-i Nyilatkozat kezdeményezés kimondja, hogy az úgynevezett „nem állami szereplőket” kiszorítják a képből, és kizárják őket a politikai folyamatból; más szóval, csak a Fatah főáramú ágából származó, általuk kedvelt jelölteket tekintik érvényesnek a választásokon. Ez demokrácia hiányát jelenti.
A szaúdi-francia vízió azt is kimondja, hogy Palesztinát demilitarizálni kell, így a Földön egyetlen olyan állammá válik, amely nem birtokolhat hadsereget. Izrael népirtásának természetesen nem lennének következményei; sőt, e vízió értelmében jutalmat kapnának. Palesztina egy olyan állam is lesz, amelynek vezetése nem szólhat bele saját oktatási programjába, ehelyett egy külföldi-izraeli átnevelési programot fogad el.
Ahogyan azt Emmanuel Macron francia elnök az ENSZ Közgyűlésén elhangzott, ez a kezdeményezés a Hamász lefegyverzését és egy nemzetközi erő bevezetését is követeli, amely kizárólag szigorú feltételek mellett és az izraeliek koordinációjával lépne be Gázába.
Elég annyi, hogy mindkét javaslat, az Egyesült Államoktól és szövetségeseitől, nagyon hasonló, azzal a különbséggel, hogy az egyik a korrupt Palesztin Hatóság tisztviselőinek kedvében kíván járni, akik jelenleg részben a Ciszjordánia ügyeit irányítják.
Érdekes módon a Palesztin Hatóság (PA) és meg nem választott elnöke, Mahmúd Abbász ma már csak a Hamász miatt releváns, annak ellenére, hogy nyilvános nyilatkozataikban a Hamászt hibáztatták szinte mindenért, ami 2023. október 7. óta történt. Ha nem lenne a Hamász, Palesztina nem lenne elismert. Nem lenne arab, amerikai és európai pénz az asztalon a rámalláhi elit korrupt klikkjének, semmi.
Míg a PA eltemette a palesztin ügyet, eltérítette annak vezetését, és nemzetközi pénzhajhász nevetség tárgyává tette a komoly politikai szereplők körében, az általa oly hevesen ellenzett fegyveres mozgalmak viszik az ügyet a világba.
Sokan feltehetik a kérdést, hogy miért nem képes a palesztin nemzeti mozgalom megragadni ezt a pillanatot, amikor a világ kollektíven az ő küzdelmük mellé áll; a válasz a Palesztin Hatóság korrupciója. Ilyen egyszerű.
És ez nem jelentéktelen korrupciót, mint például a nepotizmust vagy bizonyos egyének anyagi hasznát a rendszerből, hanem inkább az ügy teljes elárulását. Minden nagyobb mozgalom, kormány és ideiglenes hatóság szembesül ilyen vagy olyan mértékben ezekkel a problémákkal; ez egyszerűen azért van, mert az emberek tévedhetnek.
Ez a kritika merőben eltér a Fatah Párttal, a PLO más tagjaival, sőt néhány, azon kívül működő csoporttal szemben történelmileg felhozott kritikáktól is. A mai PA nem tart egy szálon a régi PLO-val. Nem csupán egy olyan kormányzatról van szó, amelynek problémái vannak, például a neopartimonializmussal, politikai téves számításokkal vagy a palesztin nép megkárosítására irányuló megállapodások aláírásával kapcsolatosak; ez egy korrupt rezsim, amely a megszállók alvállalkozójaként működik. Házi rabszolgaként működik.
Visszatérve az izraeliekhez és a tervhez. Annak az esélye, hogy betartják, csekély vagy a semmi, hacsak az Egyesült Államok valahogy nem teszi meg a lábát, és nem kényszeríti őket erre, ami nagyon valószínűtlen, mivel Washington zöld utat ad minden egyes jogsértésüknek, és soha nem mer még csak megtámadni sem őket.
Ha az izraeliek komolyan gondolják az újjáépítést, akkor miért hoznak létre és alkalmaznak továbbra is civileket a magánszektorból a Gázai övezet palesztin infrastruktúrájának lebontására minden nap? Ha komolyan gondolták egy „technokrata” palesztin kormányzó erő létrehozását Gázában, akkor miért támogatnak továbbra is három jelentős, az ISIS-hez köthető közvetítői csoportot a Sárga Vonal mögött?
Az Axios News szerint az Egyesült Államok zöld utat adott egy izraeli stratégiának, amelynek értelmében újjáépítési alapokat fognak felhasználni építmények építésére Gáza általuk ellenőrzött területein. Ez a terv ezután felajánlaná a civileknek, hogy az izraeliek és bűnözői közvetítői csoportjaik megszállása alatt élhessenek ott.
Eközben Izrael továbbra is megakadályozza, hogy a legszükségesebb cikkek bejussanak a Gázai övezetbe. Az úgynevezett tűzszüneti megállapodás értelmében az első öt napban napi 400 segélyszállító teherautó, majd ezt követően több mint 600 bejutását engedélyezték volna. Izrael állítólag napi 600-ra is elkötelezte magát. Eddig átlagosan napi 90 teherautó lépett be, mivel Gáza továbbra is súlyos élelmiszerhiánnyal küzd az ostromlott területen.
Ha az izraeliek még több mint 100 civil lemészárlásával és a segélyek blokkolásával sem tudnak mit kezdeni, mi az esélye annak, hogy engedélyezik egy legitim politikai entitás működését, nemhogy engedélyezzék az újjáépítést? Még a nehézgépeket sem engedték be Gázába, amelyekre a halott foglyok holttesteinek gyors és biztonságos kiemeléséhez volt szükség, akiket saját bombáik romjai temettek el.
Ha visszatekintünk 2014-re, az izraelieknek is engedélyezniük kellett volna Gáza újjáépítését, mégis akkor is betiltották a kétségbeesetten szükséges felszerelések és anyagok behozatalát. Az emberek találékonyságára volt szükség ahhoz, hogy ezt az akadályt leküzdjék akkoriban.
Ez a tűzszüneti megállapodás soha nem a népirtás befejezésére vagy a béke felé vezető út megnyitására született. Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikust gyakran idézik, aki azt állítja, hogy „a háború a politika folytatása más eszközökkel”, ami itt is alkalmazható.
Az izraelieknek egyértelmű céljaik vannak: meghódítják azt, amit ők „Nagy-Izraelnek” tekintenek. Jelenleg politikai eszközökkel hajtják végre az ellenállás megfékezésére irányuló terveiket, és akkor lépnek háborúba, amikor szükségesnek ítélik. Izraelt le kell győznie a regionális ellenállásnak, különben addig folytatja a háborút, amíg el nem éri a „teljes győzelmet”.
