„Tudod, miért vagyunk mi, palesztinok, híresek? Azért, mert ti vagytok az ellenségeink. Az irántunk való érdeklődés a zsidókérdés iránti érdeklődésből fakad. Az érdeklődés bennetek van, nem bennem” – mondta egyszer egy interjúban Mahmúd Darvis palesztin író.
„Abban a szerencsétlenségben van részünk, hogy Izrael az ellenségünk, mert korlátlan támogatást élvez. És abban a szerencsében, hogy Izrael az ellenségünk, mert a zsidók vannak a figyelem középpontjában. Ti hoztatok nekünk vereséget és hírnevet.”
Darwish szavai tükröt tartanak a palesztinoknak – nemcsak hogy lássák önmagukat, hanem megértsék a brutális, abszurd valóságot, amelyben élünk.
Emlékeztetnek minket arra, hogy sorsunk nem kivételes, és nem kímélnek minket az erőszakos közöny, amely elnyomja az elnyomó rezsimek alatt élő arab népeket. És arra is emlékeztetnek minket, hogy semmilyen „különleges” médiavisszhang nem változtathatja meg a ránk kényszerített katasztrófát, és nem védhet meg minket az létezésünket meghatározó erőszaktól.
Ezek a szavak most különösen fontosnak tűnnek. Segítenek megérteni a közelmúlt eseményeinek szédítő sorozatát: a régóta várt ENSZ palesztin állam elismerésétől – egy szimbolikus lépéstől, amely értelmetlenné vált – az arab és iszlám vezetők, valamint Donald Trump amerikai elnök között sietősen összehívott csúcstalálkozóig, ahol hivatalossá tették a gázai tűzszüneti megállapodást.
Mindez Izrael Gáza városának közelmúltbeli szárazföldi invázióját követte, amelyet naponta több tucat palesztin meggyilkolása jellemzett.
A tűzszünet hatálybalépésekor Trump diadalmas beszédet mondott az izraeli Kneszet előtt, amelyben azt állította, hogy véget vetett „3000 évnyi fájdalomnak és konfliktusnak”, és a béke és a jólét új korszakát ígérte.
Érzelmi vihar
A hírek napi özöne érzelmi vihar volt a palesztinok számára, ahogyan az elmúlt két évben is történt a népirtás során: múlékony optimizmust kétségbeesés követett, óvatos reményt elfojtott a megújult rettegés – a főcímtől és forrásától függően.
Azok, akik névértéken veszik Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szavait, azt hihetik, hogy Izrael elérte minden háborús célját: a túszok visszatérnek, Gázát demilitarizálják, sem a Hamász, sem a Palesztin Hatóság (PA) nem vesz részt a „másnapon”, és – ami a legfontosabb – nem lesz szó egy palesztin államról.
Bárki azonban, aki hajlandó objektíven szemlélni a valóságot, látni fogja, hogy Izraelnek nem sikerült legyőznie a Hamászt; hogy a túszok csak egy Netanjahura kényszerített megállapodás révén tértek vissza; és hogy a világ most meglátta az izraeli társadalom igazi arcát – és az ország nemzetközi elszigeteltsége nem fog véget érni a tűzszünettel.
A káosz maga azonban nem véletlen. Ez a lényeg. Megragadja Trump-éra lényegét: egy ingatlanmágnás vejét és egy barátját bízza meg, hogy közvetítsenek tűzszünetet a világ egyik legösszetettebb konfliktusában, miközben a palesztin kérdést ingatlanprojektként kezeli.
Számolnunk kell a regionális rend kegyetlenségével – és azzal, hogy milyen könnyen zúzódnak össze arab és muszlim életek.
Mint minden ingatlanügylet esetében, a folyamat szakaszokban bontakozik ki, a lényegi kérdést a végére halasztva. A nyilvános nyilatkozatok, amelyeket minden oldalról hallunk, nem következtetések; ezek alkupozíciók egy folyamatban lévő tárgyaláson.
És mint minden tárgyalásnál, minél több idő telik el, annál többet tudunk meg arról, hogy kik vannak valójában az asztalnál – és kik nem. A közelmúltbeli Sarm es-Sejk-i csúcstalálkozó sokat elárult: Trump először Izraelbe, majd Egyiptomba látogatott –, de sem Izraelt, sem a Hamászt nem hívták meg, bár Mahmúd Abbász, a PA vezetője részt vett a csúcstalálkozón.
A valódi tárgyalások most közvetlenül az arab és iszlám államok, valamint az Egyesült Államok között zajlanak – ez a valóság leleplezi, hogy kik is gyakorolják valójában a hatalmat. Csábító lenne ezeket az államokat tehetetlennek tekinteni Washingtonnal szemben, de ebben a pillanatban megmutatták, hogy van befolyásuk. Az igazi kérdés az, hogy akarják-e használni azt.
Kemény igazság
Más arab és muszlim válságokban – Szudánban, Líbiában, Jemenben, Szíriában és Libanonban – ugyanezek az államok a saját érdekeik szerint cselekedtek. Gáza sem kivétel. Akkor miért lepődnek meg a palesztinok? Miért várhatnánk el, hogy azok az államok, amelyek segítettek elpusztítani az arab világ felét, másképp viselkedjenek velünk szemben?
Nem véletlen, hogy a Fehér Házból származó friss „kiszivárogtatások” az arab államok és Izrael közötti mélyreható biztonsági koordinációt írják le e népirtás során – beleértve a földalatti hadviselésről szóló hírszerzési adatok megosztását, amely Izrael egyik fő kihívása Gázában, valamint a Szíriáról és Jemenről szóló hírszerzési adatokat.
Ez rávilágít egy kemény igazságra: Izrael hadműveleti sikerei, Libanontól Iránig, nem a cionista ragyogás eredményei, ahogy azt propagandagépezete fáradhatatlanul állítja. Egy regionális katonai koalíció – izraeli és arab – eredményei, amely a Közel-Kelet jövőjét alakítja.
Ugyanezek az arab és iszlám államok, amelyek továbbra is egymással versengenek a hatalomért és a befolyásért, hasznos partnernek tekintik Izraelt más regionális szereplők megerősítésében vagy gyengítésében.
Két évvel a gázai népirtás után, a káosz és a bizonytalan jövő sújtotta ég alatt a palesztinoknak szembe kell nézniük Darwish szavaival. Más arab népekhez hasonlóan nekünk is számolnunk kell a regionális rend kegyetlenségével – és azzal, hogy milyen könnyen zúzódnak össze az arab és muszlim életek a gazdasági érdekek, különösen az Izraelhez kötődők súlya alatt.
És innentől kezdve fel kell tennünk a kérdést: mindazok után, amiket az elmúlt két évben láttunk, vajon a belső megosztottságunk még veszélyesebb, mint maga a népirtás? Milyen jövő vár ránk, ha a palesztin elit folytatja apró rivalizálását, és népünk többi részét egy újabb katasztrófa felé húzza?
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Abed Abou Shhadeh Jaffában élő politikai aktivista. Abou Shhadeh 2018 és 2024 között a Jaffa-Tel Aviv palesztin közösségének városi tanácsi képviselőjeként szolgált, és politikatudományi mesterdiplomával rendelkezik a Tel-Avivi Egyetemen.
