2023 októbere óta Izrael regionális háborút vívott, amelynek célja nemcsak a palesztin ellenállás lebontása, hanem egy nép megtörése, a politikai földrajz újrarajzolása és Izrael elsőbbségének regionális elfogadásának kikényszerítése, mint állandó tény.
Ez nem egy szabadon lebegő biztonsági pozíció. Ez egy telepes-gyarmati projekt folytatása, amely a palesztin életet értéktelennek, az arab szuverenitást eldobhatónak, az amerikai védelmet pedig biztosítottnak tekinti.
Izrael számára két út fut össze. Az egyik a gazdasági és diplomáciai integrációt szorgalmazza Izrael központi szerepének érvényesítése érdekében. A másik a túlerőre támaszkodik az ellenzék szétzúzása érdekében a térképen.
Az elsőt a „béke és jólét” illúziója alatt reklámozzák. A második a gyakorlatban a vasfal. Mindkét esetben a stratégiai horizont az uralom.
Gáza áll ennek a projektnek a középpontjában. A népirtás mértéke és időtartama a felszámolás logikáját mutatja, amely a palesztin élet társadalmi és anyagi alapjait célozza meg, majd az eredményt egy legyőzhetetlen regionális hatalom bizonyítékaként adja el.
A humanitárius helyzet megdöbbentő – és egyre rosszabb, Izrael teljes katonai hatalomátvételt tervez, amely tömeges gyilkosságokra, kitelepítésekre, éheztetésre és ismételt csapásokra épül a sűrűn lakott városi területeken.
A kiürítési parancsok a civileket túlzsúfolt déli övezetekbe terelik, ahol nincs menedék. Ez egy kampány a kollektív létezés infrastruktúrája ellen, amelynek célja, hogy kegyetlen leckét tanítson a tágabb régiónak arról, hogy ki szabja meg a feltételeket.
Mélyebb csapások
Ez a logika nem áll meg Gázánál. Az észak-libanoni fronton Izrael megerősítette a kitelepítést és normalizálta a határokon átnyúló csapásokat. Északkeleten az évek óta tartó szíriai hadjárat kiszélesedett, a folyamatos megszállást mélyebb csapásokkal ötvözve, amelyek próbára teszik, hogy az új szíriai rezsim mennyire tolerálja.
Délen a húszi támadások és a tengeri blokád a Vörös-tengert egyfajta nyomószeleppé változtatta, amely összeköti Gázát a globális hajózási és biztosítási piacokkal. Izrael saját eilati kikötőjét is csapások érték, a forgalom összeomlott, és munkahelyek kerültek veszélybe.
Az üzenet perverz és egyértelmű: még azokat a gazdasági artériákat is feláldozzák a Vasfal fenntartása érdekében, amelyeket egy Új Közel-Keletnek kellett volna konszolidálnia.
Izrael nemrégiben Dohában végrehajtott csapása félreérthetetlenné tette a támadás mértékét. A közvetítő fővárosában, amely maga is közeli amerikai partner és Washington fő bázisának otthont ad az Öbölben, a Hamász tárgyalóit célozva meg, brutális egyértelműséggel rögzített szabályt hirdetett: a tárgyalások nem biztosítanak immunitást, a szuverenitás nem biztosít védelmet, az amerikai eszközök közelsége pedig nem biztosít elrettentést.
Ez a hozzáállás Washington viselkedésével kapcsolatos ismerős fogadáson alapul. Az USA tiltakozni fog és újraértékeli retorikáját, de továbbra is garantálni fogja Izrael agressziós szabadságát.
A Perzsa-öböl menti piacokon bekövetkezett megrázkódtatás és a regionális fővárosok közötti tülekedés azt mutatta, hogy a kormányok megkapták a jelzést, és megértették annak következményeit, ha nem riasztanak el egy olyan számia államot, amely az állami terrorizmust a legszégyentelenebb formájában veti be.
A 2020-as Ábrahám-megállapodások óta Izrael a normalizációra törekszik abban a pillanatban, amikor több fronton fokozza a katonai agressziót.
Ez elvileg semmi sem új. Zeev Jabotinsky Vasfal című műve azt állította, hogy csak az erő kényszeríti ki az elfogadást. Az erő ebben az olvasatban nem korlátozódik a harctéri győzelemre, hanem az erkölcsi és pszichológiai vereséget célozza. Amint az érdemi ellenállást elfojtják, aktiválódik az Új Közel-Kelet ígérete.
Simon Peresz volt miniszterelnök a regionális növekedést és az egymásrautaltságot mutatta be jutalomként. A gyakorlatban ez izraeli feltételek melletti integrációt jelent.
Ami a 2020-as Ábrahám-megállapodások óta megváltozott, az az egyidejűség. Izrael a normalizációra törekszik abban a pillanatban, amikor több fronton fokozza katonai agresszióját.
A gyakorlatban ez az Egyesült Államok regionális biztonsági struktúráiba való mélyebb beilleszkedést, a közös lég- és rakétavédelmi hálózatok bővítését, valamint a kiválasztott partnerekkel folytatott kereskedelem, pénzügyek és technológiai folyamatok folytatását jelenti.
Erkölcsi szempontból arra kényszeríti az arab rezsimeket, hogy Gáza elpusztítását, Ciszjordánia annektálását és a területen kívüli agressziót olyan költségekként kezeljék, amelyeket projektekért, hozzáférésért és washingtoni kegyekért cserébe el lehet viselni.
Feladva a befolyást
Az USA a nélkülözhetetlen támogató. Pénzt, diplomáciai fedezetet és biztonsági eszközöket biztosít, amelyek az izraeli agressziót regionális rendszerré alakítják. Izrael Centcom-ra való áttérése megkönnyítette a közös figyelmeztetés, hozzáférés és lehallgatás koordinálását – ezt bizonyította Irán idei és tavalyi nagyszabású drón- és rakétatámadása, amikor a regionális és amerikai eszközök segítettek megvédeni Izraelt.
Így találkozik a két út. Az amerikai védelem csökkenti az izraeli eszkaláció politikai árát, és növeli az Izraellel való partnerség anyagi értékét az amerikai biztonsági garanciákra támaszkodó arab fővárosok számára. Ez egy romboló tanulságot is tanít: ha a gázai népirtásnak vagy egy amerikai partner fővárosának támadásának nincs érdemi ára, akkor az „együttműködés” nem több, mint bűnrészesség.
A Dohában nemrégiben megrendezett arab-iszlám csúcstalálkozó egy retorikai közleménylel zárult, amelyet széles körben a politikai akarat kudarcának tekintenek. Ahelyett, hogy hiteles elrettentő eszközt mozgósítottak volna Izrael egyre szélesedő agressziójának megfékezésére, a találkozó nem hozott döntő gyakorlati intézkedéseket.
Ahogy az várható volt, Izrael órákon belül csapást mért civil célpontokra Libanonban és Jemenben – két olyan országban, amelyek képviselőinek beszédei csupán a „béke” elavult, üres nyelvezetét kínálták –, és fokozta népirtó kampányát Gázában.
Az összejövetel történelmi lehetőséget kínált nemcsak az arab és regionális szuverenitás védelmére és a népirtás befejezésére, hanem egy olyan kollektív befolyás kialakítására is, amely képes átalakítani a kialakulóban lévő világrendet. Ehelyett a csúcstalálkozó feladta ezt a befolyást, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
A régión kívül azonban a súlypont áthelyeződött. A nyugati közvélemény, amely egykor távolságtartó volt, most Palesztinát a politika és az etika mindennapos kérdésének tekinti. Az utcák hétről hétre megtelnek tömeges felvonulásokkal.
A civil társadalom a nyilatkozatokról a tettek felé fordult: a szakszervezetek és a szakmai szervezetek bojkottok és fegyverembargók mellett szavaznak, a városi tanácsok határozatokat hoznak, a közösségi csoportok pedig segélykonvojokat szerveznek. Az egyetemek frontvonallá váltak, ahol táborok, oktatói szavazatok és az öregdiákok nyomása megkérdőjelezi a palesztin jogokat figyelmen kívül hagyó intézményi partnerségeket. A közvetlen cselekvés is visszatért, a kikötői blokádoktól a megújult flottilla-erőfeszítésekig, amelyek célja az ostrom megtörése és a segély Gázába szállítása.
Ez a hullám önmagában nem vet véget a háborúnak. Rávilágít azonban arra az iróniára, hogy miközben Izraelt világszerte egyre inkább megvetik háborús bűnei miatt, egyes arab rezsimek továbbra is a regionális integrációt hirdetik, azt sugallva, hogy az Új Közel-Kelet Gáza romjain épülhet fel.
Stratégiai hang
Tehát hogyan nézne ki egy felelős regionális álláspont? Izrael agressziót és gyarmati terjeszkedést folytat az USA védelme alatt. A palesztin élet az a terep, amelyen ezt a programot előmozdítják, és a szomszédos arab területeket – és a távoli arab szuverenitásokat – is szisztematikusan célba veszik. Ennek az új normálisnak az elfogadása önmaguk elleni bűnrészesség.
Másodszor, a rezsimeknek a nyilatkozatokról a befolyásra kell áttérniük a diplomáciai kapcsolatok, a biztonsági együttműködés, a gazdasági cserék és a normalizáció nyilvános arculatának megszüntetésével.
Végül, a régiónak vissza kell szereznie stratégiai hangját. Egy hiteles arab állásponthoz Izraelnek nem szabadna agressziót folytatnia arab földön, semmilyen arab légteret vagy létesítményt nem szabadna használnia, és semmilyen biztonsági projektet nem kellene folytatnia a pária állammal.
Ehelyett az arab rezsimeknek és a regionális hatalmaknak, köztük Iránnak és Törökországnak, félre kell tenniük a hagyományos ellenségeskedést – még ha csak ideiglenesen is –, hogy olyan regionális frontot hozzanak létre, amely egyszer s mindenkorra véget vet Izrael agressziójának és terjeszkedési céljainak.
Ezek a minimálisan szükséges lépések, amelyek nélkül a kétirányú projekt tovább fog haladni. Izrael továbbra is nyomást fog gyakorolni az ellenfeleire és a normalizálókra egyaránt, miközben az USA támogatására és az arab óvatosságra épít.
Mielőtt bármilyen következtetésre jutnánk, még egy fordulat: Trump „20 pontos terve” a „gázai háború befejezésére”, amelyet Netanjahu melegen üdvözölt, nem korlátozza Izraelt, hanem hatékonyan intézményesíti céljait. Szándékos kétértelműsége bőséges mozgásteret biztosít Netanjahunak a manőverezésre és az egyes záradékok saját érdekeihez igazítására, miközben számos arab és iszlám főváros minimális vizsgálat mellett jelezte támogatását.
Ha előrehalad, ez az ultrakoloniális terv nemcsak Izrael növekvő nemzetközi elszigeteltségét tompítaná, hanem szorosabban bevonná Izraelt egy USA által támogatott regionális rendbe, mint vitathatatlan hatalmat, és elindítaná a visszaszámlálást a modern kor egyik legigazságosabb ügyének végső felszámolása felé.
Azok, akik először fizetnek, a palesztinok lesznek. Ezután az arab társadalmak lesznek, amelyek túl későn rájönnek, hogy a passzivitásnak ára van.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Tariq Dana a konfliktus- és humanitárius tanulmányok adjunktusa a Dohai Posztgraduális Tanulmányok Intézetében. Emellett politikai tanácsadó az Al-Shabaka: The Palestinian Policy Network számára.
