Gázát nem „elfoglalják” – azt eltörlik. A tankok nem azért érkeznek, hogy irányítsanak, hanem hogy pusztítsanak. Ami Rafahban és Beit Hanounban történt, most Közép-Gázában is megismétlődik: az elmúlt napokban Tuffah, Sabra és Zeitoun negyedei rommá váltak.
Amikor az emberek „Gáza város megszállásáról” beszélnek, ez egy olyan kifejezés, amely a világ megtévesztésére szolgál. Közel két éve az izraeli hadsereg Gáza területén van, mégis semmilyen katonai kormányzás nincs a helyén.
Ehelyett a teljes megsemmisítés politikája van érvényben, amelynek célja, hogy eltörölje azt, ami a városból és lakóiból megmaradt. A gyakorlatban a világ egyik legrégebbi városát törölik le a térképről.
A megsemmisítés folyamata légicsapásokban és válogatás nélküli lövöldözésben bontakozik ki, miközben buldózerek ássák és rombolják le egész tömböket. Az infrastruktúra, az áram, a víz, a kórházak és az iskolák már nem léteznek.
A pusztítás teljes, odáig menő, hogy a lakosok azt mondják: „Nincs mit elfoglalni. Maga a város már nem létezik.”
Ez az emberi élet és a föld megsemmisítése; minden élő lehelet kioltása. Az „elszállás” retorikája a népirtás valóságának elfedésére szolgál. A cél nem a város irányítása, hanem lakhatatlanná tétele.
Így Gáza globális példájává vált annak, hogy az ellenőrzés politikai nyelve hogyan szolgálhat fátyolként a pusztító politikához.
Nyers erőszak
Még ha Izrael megpróbálja is Gáza pusztulását győzelemként beállítani, a valódi eredmény az ellenkezője lesz, súlyos politikai és egzisztenciális áldozatokkal. Ilyen nagyszabású megsemmisítéssel szemben még a diplomáciai „sikerek” sem fognak fennmaradni.
Minden álarc lehullott. A cionista projekt, amely évtizedekig a „demokrácia” és a „felvilágosodás” jelszavaiba burkolózott, lecsupaszított. Ami megmaradt, az a nyers erőszak: a katonai és faji felsőbbrendűség, amelyet kiutasítással, gyökerestől való elszakadással és földkisajátítással kényszerítenek ki. Ezek a sarokkövei.
Ami Gázában történik, nem csupán egy történelmi pillanat az életünkben. Globális mérföldkő, amely szembesít minket egy gyarmati projekt lényegével, amelynek célja egy egész város, lakóival és létezésének túlélőivel együtt történő eltörlése. Ez akkor történik, amikor a menekültek jogait generációk óta blokkolják a tagadás és a törlés révén.
Gáza tükörré vált, amely szűrők nélküli cionizmust tár fel: a teljes pusztítást, az emberi életek eltörlését, a társadalom megsemmisítését. Ez az erőszakos és irtó hadjárat a palesztinok ellen rávilágít minden izraeli állampolgár erkölcsi felelősségére a telepes mozgalommal, az általa birtokolt hatalommal és a hazával kapcsolatban, amelynek valódi történelmi kontextusát nem hajlandók elismerni.
Ebben a tekintetben Gáza egy történelmi próbatétel, amely arra kényszeríti az izraelieket, hogy szembenézzenek erkölcsi kérdésekkel a kitörölt életekkel és az elnyomott történelemmel kapcsolatban.
Még egy konzerv borsó megosztása egy utcai macskával is – ez az élet. Ami túléli a várost, aminek sikerül megmenekülnie a pusztítás hamvaitól, az nem fog eltűnni a füsttel együtt.
Azok, akik még mindig „békéről” beszélnek, amikor semmi sem marad, nem értik a lényeget. Az izraeli lét mindig is a hatalmi és ellenőrzési rendszerekre támaszkodott, amelyek biztosítják az állam folyamatos dominanciáját. Ezek a rendszerek gyakran elszakadnak a történelmi felelősségtől.
Minden izraeli állampolgárnak kötelessége szembenézni ezzel a függőséggel, és megszabadulni attól a pozíciótól, amely lehetővé teszi a tagadást és a marginalizációt. Minden szervezet, ügynökség vagy egyén, aki nem kiáltott Gázáért, kudarcot vallott.
Az élet más értelmet nyer Gázában: az éhes család, amely egy marék lisztet ad egy özvegy szomszédjának; az a személy, aki csontokat gyűjt, majd becsomagolja és eltemeti azokat; azok, akik túlélik a „segélyközpontok” közelében történt lövöldözéseket, majd megosztják a szomszédaikkal a lisztet, amivel sikerült megszökniük; ezek az élet pillanatképei.
Még egy konzerv borsó megosztása egy utcai macskával – ez az élet.
Ami túléli a várost, aminek sikerül megmenekülnie a pusztítás hamvaitól, az nem fog eltűnni a füsttel. Ami túléli Gázát, az tovább fog növekedni szerte a világon, új felszabadító mozgalmakban és igazságért folytatott küzdelmekben. Erős, tiszta hangon fog szólni: nincs hová bújni, amikor a valóság az emberiség elleni folyamatos bűncselekménylé válik.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Majd Asadi tenor operaénekes, aki a világ minden tájáról származó karmesterekkel és rendezőkkel működött együtt. Emellett író és politikai aktivista is.
A palesztinai telepesprojekt kizárólag abból tud magának kényes előnyt kovácsolni, hogy pénzügyi, katonai, politikai eszközökkel fenntartatja magát (nem is akárhogyan, hanem hegemonisztikus szinten) tehetős nyugati országokkal. Ami szisztémát viszont égbekiáltó igazságtalanságok, éheztetés, etnikai tisztogatás, népirtás útján bajosan lehet működtetni, ahogy az a felmérések szerint a Palesztinai Telepes Vállalkozás által leginkább befolyásolt, ezért iránta legelkötelezettebb amerikai közvélemény változásából is látszik, amivel a hódítók a jól megérdemelt végzetük felé rohannak. El lehet üldözni egy népet, hontalanná tenni őket, elpusztítani az otthonaikat, lehet aztán a terepen ezen az igazságtalanságon terpeszkedni ideig-óráig, ahogy teszik ezt 1948 óta, de ez mit sem változtat a tényeken: hogy ki ott a tulajdonos, és hogy a jogos igénylők továbbra is sokasodni fognak a menekülttáborokban, miközben a telepesprojekt még annak az alapfeltételnek sem tud eleget tenni, hogy tartósan belakja a lopott területet, csak szórványokban van jelen, az emberek hiányát pedig adminisztratív eszközökkel, katonai és „természetvédelmi” no-go zónák alakításával igyekszik pótolni. Ez nem államiság, hanem klasszikus gyarmati állapot, ami számarányánál fogva képtelen túlnőni, faji jellege miatt viszont bizonyos szint fölött magába sem tudja olvasztani a bennszülötteket.