Itt vagyok, válaszolok a hívásodra, igazság egyetemem.
Itt vagyok, egyenesen állok, magasra tartva a zászlódat.
Itt vagyok, úttörő büszkeségünk útján.
Itt vagyok, ragyogok, mint a telihold a sötétben.
Itt vagyok, egyetemem...
Ez az egyetemem, a Gázai Iszlám Egyetem (IUG) himnusza. Egyszer arról álmodoztam, hogy a diplomaosztó napján, a Nagy Konferenciaterem színpadán állva eléneklem.
Osztálytársaimmal részletesen megterveztük azt a napot: mit fogunk viselni, melyik fotóst fogjuk lefoglalni, és milyen színű virágcsokrokat hozunk majd a családunknak.
Ezek hétköznapi álmok a világ bármely diákja számára, de Gázában még a legegyszerűbbek is elérhetetlenné válnak, vagy hirtelen elszakadnak, csak emlékfoszlányok maradnak.
Még mindig nem tudom, mi késztetett erre, de a 2023. október 7. előtti utolsó tanítási napon az egyetem minden folyosóján barangoltam. Azon a pénteken sokáig maradtam, és csak délután négykor értem haza.
Megvettem a kedvenc italomat a menzáról, és az épületek közötti folyosókon bolyongtam, a hátsó padokon ültem, amelyeket a ragyogó bugenvillaea fák árnyékoltak. Nyugtalanító szorongást éreztem.
Egy héttel korábban azt álmodtam, hogy lerohanok az egyetem lépcsőjén, menekülök. Láttam néhány professzoromat, vérfoltos inggel.
Rémülten ébredtem fel az ébresztőm előtt, a ruháimat bámultam, amiket aznap órára kiterítettem, és hallgattam az autók zümmögését odakint. Mély lélegzetet vettem, hálás voltam, hogy ez csak egy rémálom, nem igazi háború.
A szívem égett, amikor láttam, hogy az egyetemem lángokban áll, az ott épített álmaim hamuvá omlanak.
Nem tudtam, hogy az álom csak előjátéka annak, ami jönni fog, hogy a nyugtalanság, amit éreztem, egy figyelmeztetés, amit még nem értettem.
Azon a végzetes szombat reggelen ismét rémülten ébredtem fel, az ébresztőm előtt. De ezúttal a rémálom valósággá vált.
Az egyetem határozatlan időre felfüggesztette az órákat. Két nappal később, október 9-én több épületet is megrongáltak az izraeli légicsapások. Október 11-én izraeli harci repülőgépek további nyolc épületet céloztak meg az IUG gázai fő kampusán.
Élőben néztem a bombázást a televízióban. Égett a szívem, amikor láttam, ahogy egyetemem lángokba borul, az ott épített álmaim hamuvá omlanak, a nevetés és az emlékek szétszóródnak a menzaasztalokon, padokon és üres termekben.
Ami megmaradt, az a sokk volt: az a fajta, amely akkor ér, amikor minden, amiért küzdöttél, egy pillanat alatt megsemmisül, amikor a valóság elviselhetetlen súly alatt hitetlenkedésnek ad otthont.
Tudás törlése
Nem állt meg itt. 2023 decemberében Izrael bombázta az Orvostudományi Kart, valamint más intézményeket, például a Gázai Al-Azhar Egyetemet és a Palesztin Egyetemet, amelyeket teljesen leromboltak. Az izraeli katonák a büntetlenség szemtelen demonstrációjaként filmre vették a pusztítást.
Az Al-Israa Egyetem hamarosan ugyanerre a sorsra jutott.
A tél végére mind a 19 gázai egyetem megsemmisült. Épületeik körülbelül 80 százaléka romokban hevert. Négy egyetem teljesen megsemmisült, tíz másik pedig súlyos vagy közepes károkat szenvedett.
Ezek a támadások közel 88 000 egyetemi hallgatót fosztottak meg az oktatástól.
A múlt hónapban az ENSZ ügynökségei arról számoltak be, hogy Izrael Gáza oktatási létesítményeinek 95 százalékát lerombolta vagy megrongálta, több mint 650 000 gyermeket fosztva meg a tanulástól több mint két évre. Az ENSZ ügynökségei és jogi csoportok „iskolai gyilkosságként” – az oktatás szándékos megsemmisítéseként – elítélték ezt a szisztematikus pusztítást.
2024 januárjában izraeli csapások érték az egyetem dél-gázai Khan Younisban található fiókját, összetörve a diákok utolsó reményeit a kampuszon való visszatérésre. Ebben az időszakban teljesen elvágtak minket a tanulmányainktól. Az egyetem honlapján teljes bezárást hirdettek.
A veszteségek felbecsülhetetlenek voltak. Az IUG-t bombázások pusztították el a kampuszon, 200 laboratóriumot és 75 számítógépes labort semmisítettek meg, 200 000 könyvet égettek el, és 16 000 doktori disszertációt töröltek el.
Az anyagi károkon túl több száz tudóst és akadémikust veszítettünk el – köztük az egyetem elnökét, Dr. Sufian Tayeh-t, Dr. Adnan al-Bursht és az angol irodalom szeretett professzorát, Dr. Refaat Alareert.
Shahd barátom, aki a tűzszünet és a délről érkező kitelepítettek visszatérése előtt Gáza városában maradt, elmesélte, mi lett az egyetem sorsa az izraeli erők kivonulása után.
„A könyvtár a nyílt tűzön való főzés helyévé vált” – mondta. „Könyvek és doktori disszertációk hevertek szétszórva a földön, a kitelepítettek pedig gyújtósként használták őket.”
Éhség és háború idején maga a tudás is elveszíti az értékét. A könyvek és disszertációk, amelyek egykor Gáza intellektusának és ígéretének szimbólumai voltak, a túlélés üzemanyagává váltak.
Közel egy évvel a háború kezdete után az egyetem megpróbálta teljesíteni a hallgatói iránti kötelességét.
Bejelentette az online oktatás újraindítását a számtalan kihívás ellenére: a folyamatos kitelepítés, a megszakadt internetkapcsolatok, valamint az a tény, hogy a legtöbb diák és oktató elvesztette otthonát, sokan mártírhalált haltak.
Számunkra, végzős hallgatókra ez a visszatérés reménysugár volt a pusztítás közepette. Bizonyos mértékig megszabadított minket az ismeretlentől, és megmentette azt, ami megmaradt emberségünkből, amelyet az éhség és a félelem elrabolt.
Mégis minden más volt. Még az osztálycsoportos beszélgetésünk is megváltozott. A legtöbb diákkérdés már nem a kurzusokról szólt, hanem arról, hogy hol találnak stabil internetkapcsolatot, vagy mennyibe kerülnek a sátrak, a bérleti díj és az alapvető kellékek.
Egy régi barát gyásza
Online tanultunk, eltökélten, hogy életben tartsuk az oktatásunkat, még akkor is, amikor Gázát pusztították. A néhány megmaradt épület – beleértve a Bölcsészettudományi Kart is, ahol egykor az előadásaimat látogattam – a kitelepítettek menedékhelyévé vált.
Ahogy a háború elhúzódott, a bombázások egyre véletlenszerűbbé és halálosabbakká váltak, Gáza város utolsó álló épületeit és tornyait vették célba. Szeptember 14-én az izraeli megszálló erők szörnyű mészárlást követtek el. Az egyetemet három hullámban 11 heves légicsapás érte.
Egy szemtanú ezt mondta: „A megszálló erők kétszer egymás után bombázták a Bölcsészettudományi Kar épületét. A kitelepítettek azt hitték, hogy a kitelepítési parancs véget ért, és visszatértek, hogy elvigyék a holmijukat. Aztán a megszálló erők harmadszor is bombázták az épületet, amikor az emberek visszatértek, és senki sem mehetett be, hogy megmentse őket.”
A címsor így szólt: „Eltűntek és megsebesültek a gázai Iszlám Egyetem elleni légicsapás után.” Ez csak egy újabb futólagos frissítés a napi hírekben – a halál és a pusztítás végtelen listájának része, anélkül, hogy valódi intézkedés történt volna a palesztin élet iránti semmibevétel megszüntetésére.
Még az úgynevezett tűzszünet alatt is romokban hever az én dédelgetett egyetemem. Tönkrement laboratóriumai, elszenesedett könyvei és üres tantermei néma tanúi annak, ami elveszett, és amit talán soha nem fognak újjáépíteni.
Az első csapástól kezdve e törékeny szünetig úgy gyászoltuk egyetemünket, ahogy egy szeretett személyt gyászolunk. Egy alapvető jogot fosztottak meg tőlünk a világ szeme láttára. Emlékeink soha nem térnek vissza; örökre vérfoltok maradnak.
Ma az IUG Izrael gázai népirtásának emlékműveként áll – egy szüntelen kampányé, amely nemcsak életeket, hanem a palesztin kultúra és műveltség alapjait is célba vette, és arra törekszik, hogy kioltsa jövőnket jóval azután, hogy az utolsó bomba leesett.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Ghada Abu Muaileq szabadúszó író, aki angol irodalom szakon végzett a gázai Iszlám Egyetemen. A gázai háború alatti életről ír, dokumentálva egy olyan nép tapasztalatait, akik megérdemlik az izraeli megszállás által rájuk kényszerített életet. Munkái többek között a We Are Not Numbers, a Truthout és az Al Jazeera English hasábjain jelentek meg.
