Az izraeli gázai háborút gyakran a közvetlenül látható dolgok alapján mérik: áldozatok, lerombolt infrastruktúra és elvándorlási hullámok. A konfliktus azonban egy másik, kevésbé látható nyomot is hagy – olyat, amely alakíthatja azok biológiáját, akik elszenvedik.
A palesztinok számára a háború traumája túlnyúlhat a jelenen, potenciálisan befolyásolva a jövő generációinak egészségét és genetikai felépítését.
Az epigenetika és az idegtudomány fejlődése azt mutatja, hogy a szélsőséges stressz, az alultápláltság és a toxinoknak való kitettség tartós molekuláris nyomokat hagyhat.
A közelmúltig a tudósok ritkán gondoltak arra, hogy az ilyen tapasztalatok generációkon át öröklődhetnek.
„De ma már az epigenetika és az idegtudomány fejlődésének köszönhetően tudjuk, hogy a traumatikus élmények, az alultápláltság és a toxinoknak való kitettség – például a háborúval kapcsolatosak – nemcsak a jelent, hanem a jövőt is befolyásolják” – mondja Busra Teke neurogenetikai szakértő a TRT Worldnek adott interjújában.
„Ezek a tapasztalatok olyan különbségeket hoznak létre, amelyek a jövő generációiban is megfigyelhetők.”
A mai palesztin gyermekek számára a szélsőséges éhség és nélkülözés epigenetikai nyomokat hagyhat, amelyek megváltoztatják a DNS-mintákat, a trauma lenyomatát a jövőbe hordozva.
A háború genetikai hatásai
Az epigenetikai kutatások azt mutatják, hogy a háború „beírhatja magát a testbe”, a politikai erőszakot biológiai memóriába kódolva. A palesztinok számára ez egy olyan jövőt jelent, ahol a gyermekek nemcsak népük történelmét, hanem annak fiziológiai sebeit is örökölhetik.
Teke elmagyarázza, hogy a palesztin háború okozta trauma különbözik a tipikus poszttraumás stressz szindrómától (PTSD). A bekövetkező és véget érő traumákkal ellentétben a palesztinok több mint 75 éve folyamatos konfliktusok alatt élnek.
„Mivel nincs „utáni” szakasz, ez nem PTSD. Ez egy olyan trauma, amely soha nem ér véget, folyamatosan újraélik, és az emberek állandó éberségi állapotban élnek” – mondja.
Ez arra késztette a kutatókat, hogy bevezessék a Folyamatos Traumás Stressz Szindróma (CTSD) kifejezést, amelyet veszélyesebbnek tartanak, mint a PTSD, mert a fenyegetés állandó és kiszámíthatatlan.
A krónikus stressz megakadályozza az agy normális működését, kimeríti a testet, és növeli a betegségekre való kitettséget. Pszichológiailag kétségbeeséshez és tehetetlenséghez vezethet. Biológiailag a hosszan tartó stressz megemeli a stresszhormonok szintjét, megzavarva a test és az agy rendszereit.
Egy palesztin gyermek számára ma legalább három korábbi generáció adta át a traumát, miközben a gyermek továbbra is közvetlenül éli át azt. Mind az öröklött, mind a személyes trauma felhalmozódik, ami még nagyobb kockázatot jelent a jövő generációi számára.
A tipikus poszttraumás stressz szindróma (PTSD) esetekben a gyerekek örökölhetik a trauma tüneteit anélkül, hogy maguk átélnék a traumát. Gázában a palesztin gyerekek mind közvetlen, mind öröklött traumát élnek át, ami kettős teher, súlyos, hosszú távú következményekkel.
Hosszú távú következmények
Az epigenetikus transzmisszióval kapcsolatos korai kutatások a holokauszt túlélőire összpontosítottak. Teke megjegyzi, hogy ma hasonló mintázatokat figyelhetünk meg a palesztin lakosság körében.
Jelenleg súlyos háborús bűncselekményeket követnek el, a palesztinok toxinoknak, nehézfémeknek, háborús gázoknak és sugárzásnak vannak kitéve, amelyek DNS-károsodást és epigenetikus elnémulást okoznak. Különösen Izrael fehér foszfor használata jelenti az egyik legnagyobb fenyegetést mind a jelenre, mind a jövőre nézve.
„A fehér foszfor nem csupán fegyver – átégeti a sejteket, a DNS-t és a kollektív identitást, és a történelem pusztító hatása miatt fog emlékezni rá” – mondja Teke. „Gyújtófegyverként akut és hosszú távú hatásai is vannak, bizonyítva, hogy a háború több generációra kiterjedő károkat okozhat.”
A gázai anyák, apák és gyermekek egyszerre tapasztalnak traumát, alultápláltságot és toxinoknak való kitettséget.
Ez azt jelenti, hogy miközben ezeket a körülményeket elviselik, agysejtjeik rögzítik a traumát az idegpályákba, hogy továbbadják, és reproduktív sejtjeik (sperma és petesejt) is hordozzák ezeket az epigenetikai változásokat a következő generációnak.
Ennek eredményeként a jövő generációi – bár lehet, hogy soha nem élik át közvetlenül a traumát – továbbra is eltérő metilációs mintázatokat és genetikai változásokat fognak mutatni, mintha már átélték volna – teszi hozzá Teke.
A másodlagos trauma nemcsak azokat érinti, akik első kézből tapasztalják meg az erőszakot, hanem azokat is, akik tanúi annak.
Az agy tükörneuron-rendszerén keresztül a szenvedés látványa, különösen a gyermekeknél, stresszt és biológiai válaszokat válthat ki az empatikus egyénekben.
„A másodlagos trauma pszichológiai tünetekhez, empátiafáradtsághoz és akár biológiai változásokhoz is vezethet” – jegyzi meg Teke. Ily módon a kollektív emlékezet összefonódik a biológiai emlékezettel.
Még azok is, akik úgy hiszik, hogy rájuk nem hat – vagy akik kerülik a ránézést –, genetikai szinten hordozhatják a trauma lenyomatát.
Beavatkozások
A palesztinok számára a folyamatos erőszak és a korlátozott orvosi infrastruktúra körülményei között továbbra sem találnak megoldást. A szakértők mégis rámutatnak a rugalmasság lehetséges területeire. Az erős családi kötelékek és a kollektív szolidaritás védőtényezőként működhetnek.
„Az epigenetika valami reménykeltőt is tanít nekünk: a megélt tapasztalatok nem a sors. A megfelelő beavatkozásokkal az epigenetikai módosulások visszafordíthatók. Ezért nem szabad beletörődnünk abba, hogy a palesztinok életük végéig szenvedni fognak” – mondja Teke.
A palesztinok szolidaritáson keresztüli támogatása, hangjuk felerősítése és pszichológiai segítségnyújtás csökkentheti a stresszt és a kortizolszintet, potenciálisan enyhítve a hosszú távú epigenetikai következményeket.
„A legnagyobb segítség, amit nyújthatunk, a szolidaritás és a hangjuk felerősítése. Pszichológiailag és neurológiailag a támogatás nyújtása valóban változást hozhat” – mondja.
