Izrael legutóbbi damaszkuszi támadása nem egy elszigetelt légicsapás volt. Ez egy folyamatban lévő doktrína volt.
Szerdán harci repülőgépek csapást mértek a szíriai védelmi minisztériumra, a katonai főhadiszállásra és az elnöki palota környékére. Nem a frontvonal vagy a határ közelében, hanem a szíriai főváros szimbolikus és szuverén szívében.
A kifogás sovány volt: állítólagos erőfeszítés Szíria drúz kisebbségének védelmére. De senkit sem szabad becsapni.
Ez nem a védelemről szólt. A hatalom és az arrogancia kivetítéséről.
Nem a drúzokról szólt – akik szíriai arabok és Szíria nemzeti szövetének részét képezik –, hanem egy régóta fennálló izraeli regionális széttöredezettség-doktrína rákényszerítéséről, amely Gáza véráztatta romjaitól Damaszkusz bombázott minisztériumaiig és a távoli nemzetek destabilizálásáig terjed.
Izrael, amely több mint 60 000 palesztint – többségükben nőket és gyermekeket – gyilkolt meg Gázában, több mint 130 000 embert megsebesített, és a terület épületeinek közel 80 százalékát lerombolta, most nem álcázhatja magát a kisebbségek védelmezőjének.
Egy olyan állam, amely gyorsan a világ legnagyobb szabadtéri koncentrációs táborává váló épületet épít, az éheztetést fegyverként használja, napi apartheid rendszert folytat a megszállt Ciszjordániában, és alaptörvényében rögzíti a diszkriminációt, nem tarthat igényt semmilyen erkölcsi fölényre.
Nincs ilyen. Legkevésbé akkor, amikor a szíriai drúzok iránti aggodalmat színleli – akiknek sorsát sokkal baljósabb szándékok leplezésére használja ki.
Televíziós megaláztatás
A célpontválasztás nem stratégiai volt. Szimbolikus.
Az Omajjád tér nem pusztán egy kereszteződés – Damaszkusz lelke. A szíriai büszkeség és az arab méltóság emlékműve. Magában hordozza a Damaszkuszi Kardot, és visszhangozza az Omajjád Kalifátus örökségét, amely egykor a Pireneusoktól Közép-Ázsia sztyeppéiig húzódott. Ezen a téren ünnepelték a szíriaiak mindössze nyolc hónappal ezelőtt a diktatúra hat évtizedének bukását.
És ott, egy munkanap közepén csapott le Izrael – tudván, hogy a teret nemzetközi és arab tévéállomások veszik körül, és hogy a felvételek végtelenül ismétlődni fognak a műholdas csatornákon és a közösségi média hírfolyamain.
Ez nem pusztán bombázás volt. Ez egy televíziós megaláztatás volt. Izrael Katz védelmi miniszter világossá tette ezt, amikor büszkén megosztott egy felvételt egy rémült szíriai műsorvezetőről, aki élő adásban elhagyja a helyét, miközben a háttérben ég a védelmi minisztérium.
Ez egy színház volt, amelyet a szíriaiak sokkolására és az arabok megijesztésére terveztek.
Ez a csapás nemcsak illegális vagy erkölcstelen volt, hanem egy újabb lépés egy hosszú távú stratégiában – egy doktrínában –, amelynek célja Izrael hegemóniájának rákényszerítése egy széttöredezett, meggyengült, megosztott régióra.
Ez nem új és nem is reakciós. Az izraeli stratégia egyik pillére, amelyet évtizedeken, kormányokon, határokon és háborúkon keresztül követnek. A szíriai forradalom és az Aszad-rezsim bukása óta Izrael több támadást hajtott végre Szíria ellen, mint az összes korábbi évtizedben együttvéve.
Szisztematikusan megsemmisítette a katonai infrastruktúrát, több száz behatolást indított, és elmélyítette stratégiai területek, köztük a dél-szíriai létfontosságú hegyvonulatok megszállását.
Légitámadásai rutinszerűvé, sőt banálissá váltak – céljuk a jogsértések normalizálása, a szuverenitás eltörlése és Szíria regionális helyzetének lebontása.
De ez túlmutat a tetteken – ez egy gondolkodásmód, amelyről az izraeli vezetők egyre nyíltabban beszélnek. GideonSaar, Izrael külügyminisztere, mindössze egy nappal Aszad menekülése után kijelentette: „Az egyetlen szuverén Szíria gondolata irreális.”
Rami Simani izraeli katonai előadó még tovább ment: „Szíria egy mesterséges állam… Izraelnek el kell tüntetnie Szíriát. Helyette öt kanton lesz.”
És egy egyértelmű szándéknyilatkozatban Bezalel Smotrich pénzügyminiszter kijelentette: „A harcok nem érnek véget, amíg több százezer gázai nem távozik… és Szíria fel nem oszlik.”
Ez nem retorika, hanem politika. És ezt végrehajtják.
Az arab egység aláásása
Ennek a stratégiának a gyökerei több mint hét évtizedre nyúlnak vissza, az úgynevezett Periféria Doktrínáig, amelyet David Ben-Gurion és Eliahu Sassoon alkotott meg Izrael fennállásának korai éveiben.
Logikája egyszerű és könyörtelen volt: mivel Izrael nem tudott integrálódni az arab világba, bekerítette azt – szövetségeket kötött nem arab hatalmakkal (Törökország, Irán, Etiópia), és kihasználta az arab államok belső megosztottságát az etnikai és vallási kisebbségek felhatalmazásával.
Izrael átrajzolhat térképeket, kizsákmányolhatja a kisebbségeket, támadásokat intézhet fővárosok ellen és éheztetheti a gyerekeket, de nem bombázhatja magát állandóvá, és nem hallgattathat el egy régiót örökre.
Célja háromrétű volt: partnerségeket építeni nem arab, nyugati elkötelezettségű államokkal; aláásni az arab egységet a belülről fakadó széttöredezettség szításával; és ellensúlyozni az arab kollektív ellenállást Izraellel szemben.
Ez a stratégia segített Izraelnek túlélni és virágozni korai éveiben. De soha nem volt védekező. Mindig terjeszkedő volt. Ben Gurion maga mondta: „Célunk Libanon, Transzjordánia és Szíria szétzúzása… Aztán bombázunk, majd továbbmegyünk, és elfoglaljuk Port Szaídot, Alexandriát és a Sínai-félszigetet.”
Hozzátette: „Dinamikus, terjeszkedésre orientált államot kell létrehoznunk.” És ismét: „Nincs olyan, hogy végleges megállapodás… sem a rezsim, sem a határok, sem a nemzetközi megállapodások tekintetében.”
Másutt még nyersebben fogalmazott: „A cionista törekvések határai a zsidó népet érintik, és semmilyen külső tényező nem lesz képes korlátozni azokat.”
Ezek nem üres elmélkedések voltak. Alapvető tételek voltak. És ma is ezek vezérlik az izraeli politikát.
Ahogy a regionális dinamika megváltozott, úgy változtak Izrael célpontjai is. Egyiptom békét kötött. Az iráni sah megbukott. Törökország közelebb került a palesztinokhoz.
A doktrínának fejlődnie kellett.
De a fő cél – a széttöredezettség – állandó maradt. Izrael alkalmazta a formulát Libanonban, Irakban, Szudánban. Szíria azonban továbbra is ennek a stratégiának a koronaékszere.
Miért? Mivel Szíria a Palesztinával határos legnépesebb arab állam, és a szírek Palesztinát nem külföldi ügynek, hanem saját történelmi, földrajzi és spirituális területük részének tekintik. Ráadásul Bilad al-Sham több mint földrajz – közös emlék, és egészen egyszerűen azért, mert Izrael megszállva tartja a szíriai földeket.
Ezért töltötte Izrael az elmúlt évtizedet a kurd és drúz közösségekkel való kapcsolatok ápolásával – felkészülve arra, hogy őket egy jövőbeli széttöredezettség eszközeként használja fel. És most, Asszad távozásával, ez a jövő elérkezett.
Végzetes tévedés
De Szíria már nem a végállomás. Csak a közepe.
Izrael ambíciói most mélyebbre nyúlnak a régió „perifériájára”, Iránnal és Pakisztánnal a célkeresztjében.
A közelmúltbeli iráni háború során az izraeli hangok – különösen a Jerusalem Posthoz és a neokonzervatív agytrösztökhöz kötődők – nyíltan az ország felosztását szorgalmazták. Egy vezércikk arra buzdította Trumpot, hogy: „Fogadja el a rezsimváltást… Hozzon létre egy közel-keleti koalíciót Irán felosztására… Kínáljon biztonsági garanciákat a szunnita, kurd és baludzs régióknak, amelyek hajlandóak elszakadni az országtól.”
A Demokráciák Védelméért Alapítvány (Foundation for Defense of Democracies) azzal érvelt, hogy Irán többnemzetiségű összetételét stratégiai sebezhetőségként kell kezelni, amelyet ki kell használni.
Még Pakisztán is része lett a víziónak. Izraellel kapcsolatban álló hangok a régió „Pakisztántól Marokkóig” történő átalakításáról beszélnek.
Az Ábrahám-megállapodások, amelyek messze nem békemegállapodások, eszközei ennek az ambíciónak a normalizálására – Izraelt a régió gazdasági, biztonsági és technológiai központjaként pozicionálva.
Az izraeli tisztviselők egyre nyíltabban beszélnek erről. Smotrich felvázolta Izrael vízióját egy új regionális rend – gyakorlatilag egy protektorátus birodalom – középpontjában, és világossá tette, hogy az arab államoknak „fizetniük kell” Izraelnek azért a szerepért, amelyet az olyan fenyegetésekkel szembeni védelemben játszik, mint Irán és a Hamász.
A mögöttes üzenet félreérthetetlen: Izrael erőszakot alkalmaz, a szomszédai pedig adót fizetnek. Ez nem partnerség, hanem diplomáciává átcsomagolt uralom.
Steven Witkoff, Donald Trump amerikai elnök közel-keleti megbízottja, sokkal sármosabb módon fogalmazott: „Ha ezek az országok együttműködnének, nagyobb lehetne, mint Európa… Ott vannak a mesterséges intelligenciában, a robotikában, a blokkláncban… Mindenki üzletember ott.”
Ez nem integráció, hanem annektálás – a gazdaságok, a politika, a szuverenitás annektálása. Ez egy Izrael vezette blokk terve, amely megkerüli Európát és kihívást jelent a globális hatalmi központok számára.
Az arab világban Izrael gázai népirtása, Damaszkusz meggyalázása, Bejrút, Szanaa és Teherán elleni támadásai olyan egységet teremtenek a szívekben, amilyenre egyetlen csúcstalálkozó sem volt képes.
De itt rejlik Izrael végzetes tévedése: minél jobban terjeszkedik, annál több ellenséget teremt. Azzal kezdődik, hogy szövetségeket keres a periférián, végül pedig egzisztenciálisan ellenségessé teszi a perifériát.
Irán, Törökország, Pakisztán – egykor távoli riválisok – ma már nem kellemetlenségnek, hanem közvetlen fenyegetésnek tekintik Izraelt.
Az egész arab világban Izrael gázai népirtása, Damaszkusz meggyalázása, Bejrút, Szanaa és Teherán elleni támadásai olyan egységes szíveket hoznak létre, amilyenre egyetlen csúcstalálkozó sem volt képes.
Minél inkább Izrael regionális birodalomként viselkedik, annál inkább gyarmati birodalomként kezdi látni a régió.
És a gyarmatbirodalmak, emlékeztet minket a történelem, nem tartanak fenn sokáig. Amit széttöredezettségnek látnak, az mégis egyesüléssé válhat – a neheztelésé, a közös felismerésé, hogy az igazi fenyegetés nem Irán, Szíria vagy akár a politikai iszlám.
Ez maga az uralom tana. És ez a tana – ellentétben a ma Izrael által lőtt rakétákkal – nem marad megválaszolatlanul.
A jövő, amiről Izrael álmodik – az uralom és az engedelmesség tana –, nem az a jövő, amelyet a régió megenged. Mert ennek a régiónak a népei már jártak itt korábban. Túlélték a birodalmakat. Eltemettek kereszteseket, gyarmatosítókat és zsarnokokat. És megtanulták, hogy az egyetlen doktrína, amelyet érdemes magunkkal vinni, az, amely összeköti őket, nem pedig amely szétszakítja őket.
Izrael újrarajzolhatja a térképeket, kizsákmányolhatja a kisebbségeket, csapást mérhet a fővárosokra és éheztetheti a gyerekeket, de nem bombázhatja magát állandóvá. Nem hallgattathat el egy régiót örökre. Nem építheti fel a jövőjét mások romjaira – mert ezek a romok emlékeznek.
És az emlékezet, ebben a földben, nem seb.
Az emlékezet fegyver.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztési politikáját.
Soumaya Ghannoushi brit tunéziai író és a közel-keleti politika szakértője. Újságírói munkái megjelentek a The Guardian, a The Independent, a Corriere della Sera, az aljazeera.net és az Al Quds hasábjain. Írásaiból válogatott cikkek találhatók a soumayaghannoushi.com weboldalon, és @SMGhannoushi tweetet használ.