Izrael két évig tartó gázai népirtása, a többszöri kitelepítés, valamint férje és édesapja meggyilkolása izraeli csapásokban Lamis Dib életét az ostromlott Gázában a túlélésért folytatott könyörtelen küzdelemmé redukálta.
„Leírhatatlan” – mondta a 31 éves kétgyermekes anya az izraeli népirtásról, amely továbbra is pusztítja a palesztin területet.
„2023. október 6., péntek, a háború előtti utolsó nap gyönyörű nap volt” – emlékezett vissza.
Legidősebb lánya, az akkor ötéves Suwar éppen akkor kezdte az óvodát, és Dib minden délután a Gáza város északi részén, Sheikh Radwanban található lakásuk ablakából nézte, ahogy hazaér.
Akkor hároméves fia, Amin „elfoglalta az összes időmet” – mondta Dib, aki gyakran elvitte őt a közeli tengerpartra.
Dib szociális munkásnak tanult, de nem talált munkát Gáza népirtás előtti, szegény gazdaságában, amelyet részben a 2007 óta tartó szigorú izraeli blokád – szárazföldről, tengerről és levegőből egyaránt – is hátrált.
De „boldog családot” épített férjével, egy könyvelővel, aki gondoskodott arról, hogy „soha semmiben ne legyen hiánya”.
Környékük volt az egyik első, amelyet Izrael október 7-e után bombázott.
A rajtaütés 1219 izraeli ember halálát okozta – többségük civil. Sokan a rendszertelen izraeli válaszlépések és a Hannibal-irányelvnek nevezett doktrína következtében haltak meg.
Izrael népirtó kampánya azóta mintegy 67 000 palesztint ölt meg Gázában, akik közül többségük szintén civil. Az áldozatok között nincs benne a mintegy 11 000 palesztin, akiket félelemmel tölt el a lerombolt házak romjai alatt eltemetve.
A szakértők azonban azt állítják, hogy a tényleges halálos áldozatok száma jelentősen meghaladja a gázai hatóságok által jelentett értéket, becslések szerint körülbelül 200 000 lehet.
Gázában hatalmas a pusztítás, egész városrészek hevertek a földdel egyenlővé, és több millió tonna törmelék borítja azokat a területeket, ahol egykor családok éltek.
Az izraeli támadások súlyát épületek, kórházak, iskolák, víz- és csatornázási rendszerek viselték, és a humanitárius következmények súlyosak voltak a terület több mint kétmillió lakosára nézve.
Több százezer hajléktalan palesztin zsúfolódott össze menedékhelyeken, ideiglenes táborokban és nyílt területeken, még az alapvető védelem nélkül is.
„Versenyfutás a halál ellen”
Amikor Dib területét Izrael megtámadta, ő és családja egy közeli kerületbe menekült – ez volt az első a kiutasítások sorozatából –, mielőtt Észak-Gázából a déli Khan Younis városába menekültek volna.
„Életünk egyik legnehezebb napja” – mondta Dib, leírva hosszú expedíciójukat a felszakított utakon és az izraeli katonai ellenőrzőpontokon.
Őt és gyermekeit tizenegyszer utasították ki.
„Minden lépés versenyfutás volt a halál ellen, légicsapások alatt. Mintha robotpilóta üzemmódban lettem volna, vittem a gyerekeimet, magamhoz szorítottam őket, és hátranézés nélkül futottam, anélkül, hogy tudtam volna, hová megyünk” – mondta.
Amikor a család egy időre a déli Rafah városába költözött, a hiány és a túlzsúfoltság volt a norma.
„Hat hónapig Rafahban harmincan aludtunk egyetlen szobában, WC nélkül. Nehéz volt szavakba önteni, amit éreztünk: bezártság, folyamatos légitámadások, éhség, szomjúság, higiénia hiánya és a magánélet teljes hiánya” – mondta.
2024 augusztusában a család a Gázai övezet középső részén található Nuseirat menekülttáborban élt, amikor Dib élete ismét megváltozott.
„Egy péntek este 6 órakor a férjem és az apám a tetőn voltak öt fiatal családtaggal, amikor egy rakéta hangját hallottuk és füstöt láttunk” – mondta.
„A tető felé rohantam, és a látvány elképzelhetetlen volt; mindannyian halottak voltak.
„A férjem teste sértetlennek tűnt, azt hittem, él. Megpróbáltam felébreszteni, de a fejét találták el. Aztán megtaláltam apám holttestét... a kezét leszakadt a szél.”
„Egy kis béke”
Attól a naptól kezdve Dibnek egyedül kellett gondoskodnia gyermekeiről, pont akkor, amikor a legnehezebb volt az élet Gázában.
Egy sátorba költözött Al-Zawaydában, egy táborban, ahol több ezer palesztin éli ugyanazt a kemény mindennapi életet, ponyvák alatt élve, amelyek lobognak a szélben, átsülnek a nyári hőségben és átáznak a téli esőzésekben.
„Minden nehéz” – mondta a menedékéből.
Míg a barátai segítséget kérhetnek apjuktól vagy férjüktől, Dibnek egyedül kell átvészelnie a véget nem érő anyagi nehézségeket.
2025 májusában Izrael enyhítette a márciusban bevezetett teljes ellátási blokádot, de az azóta beszivárgó humanitárius segély nem volt elég, állítja az ENSZ.
„Gyermekeinket megfosztották az oktatástól, az élelemtől és a normális élettől” – mondta, miközben Suwar és Amin térden állva tanultak.
Néha Dib telefonján megnézik apjuk és a népirtás során megölt rokonaik fényképeit.
„Visszatérünk otthonunkba” – mondta. „Újjáépítjük, de csak egy kis békére vágyunk.”
Anyjukhoz hasonlóan Suwar és Amin is leginkább a túléléssel vannak elfoglalva, feladatuk a család jerrycannjainak feltöltése egy ideiglenes vízállomáson a sátor közelében.
Számukra az izraeli népirtás következményei túlélhetik a légicsapásokat.
Az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF 2024-es becslése szerint Gázában minden gyermeknek pszichológiai támogatásra van szüksége.
