Az Izrael által támogatott amerikai gázai „béketerv” hétfői bejelentése korántsem véletlen.
Ez azt tükrözi, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnök egyre inkább felismeri, hogy a háború patthelyzetbe került – mind stratégiailag, mind politikailag.
Izrael legutóbbi szárazföldi offenzívája Gáza városa ellen, amelynek célja a palesztin lakosság kiűzése és az övezet elfoglalása, már a város egymillió lakosának többségét délre kényszerítette.
Netanjahu azonban egyre inkább tudatában van annak, hogy a katonai erő önmagában nem tudja elérni a 2023-ban ígért „teljes győzelmet”.
Még ha az izraeli hadseregnek sikerül is az összes palesztint Gáza városából az enklávé déli részébe szorítania, körülbelül kétmillió palesztin maradna az övezetben.
Ebben a forgatókönyvben az izraeli kormány elsődleges célja – a teljes ellenőrzés a kényszerű kitelepítés révén – továbbra sem teljesülne.
Netanjahu és szélsőjobboldali kormánya nyíltan a palesztinok Gázából való eltávolítását szorgalmazta – amit az izraeli diskurzusban eufemisztikusan „önkéntes kivándorlásnak” neveznek.
Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a palesztinok erőszakos kiutasítása Gázából nem járható út.
Egyetlen ország sem fejezte ki hajlandóságát nagyszámú kiutasított palesztin befogadására, és a szomszédos Egyiptom világossá tette, hogy ellenzi a határain átívelő bármilyen tömeges kitelepítést.
Netanjahu tudja, hogy Gáza város elfoglalása és lakosságának kitelepítése nem fogja javítani Izrael stratégiai helyzetét.
Épp ellenkezőleg, valószínűleg a város pusztulásához vezet, és tovább fogja elszigetelni Izraelt a nemzetközi színtéren.
Továbbá, a Gázából az elmúlt hetekben – mióta Izrael megindította Gáza város elleni újabb offenzíváját – kibontakozó események példátlan romlást idéztek elő az ország globális megítélésében.
Nemzetközi elítélés és bojkottfenyegetések hulláma vette kezdetét.
Az Eurovíziós Dalfesztiválról való kizárásra irányuló felhívásoktól az UEFA-ból való esetleges felfüggesztésig a negatív visszhang egyre erősödik.
Az Európai Unió állítólag fontolgatja az Izraellel kötött kereskedelmi megállapodás felfüggesztését is, ami jelentős gazdasági és diplomáciai csapást jelentene.
Ez a fokozódó nemzetközi nyomás, valamint a nyugati nemzetek, például Franciaország, Nagy-Britannia és Ausztrália közelmúltbeli lépései, amelyek a New York-i ENSZ-konferencián a palesztin állam elismerésére irányultak, egyértelmű üzenetet küldtek az izraeli miniszterelnöknek: itt az ideje véget vetni a gázai háborúnak.
Sikertelen katari támadás
A belső nyomás Izraelben – nemcsak a fokozódó nemzetközi kritika – szintén jelentős szerepet játszott Netanjahu döntésében, hogy elfogadja az amerikai tervet.
Izrael kabinetfőnöke, Eyal Zamir figyelmeztetett, hogy Gáza város megszállása sem a háborút nem vetné véget, sem a Hamász által még mindig fogva tartott 20 izraeli fogoly biztonságát nem garantálná.
A Hamász nemrégiben bejelentette, hogy elvesztette a kapcsolatot a két foglyot fogva tartó ügynökökkel, ami mély aggodalmat keltett a foglyok családjai körében.
Netanjahu, aki arról ismert, hogy szorosan figyelemmel kíséri a közvéleményt, a hazai támogatottság csökkenését is tapasztalta.
Bár az izraeli közvéleményben nincs széles körű ellenállás a Gázában folytatott katonai műveletekkel szemben, a legutóbbi közvélemény-kutatások a politikai hangulat változására utalnak.
A Channel 12 által végzett friss felmérés szerint Netanjahu koalíciója 48 mandátumra csökkent – ez körülbelül 20 mandátumos veszteség a korábbi közvélemény-kutatásokhoz képest.
Izraelen belüli belső nyomás – nemcsak a fokozódó nemzetközi kritika – szintén jelentős szerepet játszott Netanjahu döntésében, hogy elfogadja az amerikai tervet.
A nemzetközi és a belső nyomás mellett egy másik kulcsfontosságú tényező, amely hozzájárult Netanjahu stratégiai patthelyzetéhez, az izraeli sikertelen támadás Katarban a hónap elején, amelyben az izraeli erők megpróbálták meggyilkolni a Hamász magas rangú vezetőit.
A kudarcba fulladt támadás ritka egységet váltott ki az arab és muszlim államok között, széles koalíciót alkotva, amely magában foglalta azokat az országokat is, amelyeket Izrael korábban potenciális szövetségesnek tekintett.
Egyiptomtól Katarban át, az Egyesült Arab Emírségektől Szaúd-Arábiáig ezek a kormányok elkezdték Izraelt a régió destabilizáló erejének tekinteni.
Abdel-Fattah esz-Szíszi egyiptomi elnök szokatlanul erős elítélését fejezte ki egy dohai konferencián, Izraelt „izraeli ellenségnek” nevezve, amely kifejezést hivatalosan nem használt egyiptomi államfő a két ország közötti 1979-es békeszerződés óta.
Netanjahu megérti, hogy ez a kialakulóban lévő koalíció gazdasági fenyegetést jelenthet olyan országokon keresztül, mint Katar és Szaúd-Arábia, és katonai fenyegetést olyan országokon keresztül, mint Egyiptom, amely állítólag már csapatokat mozgósít a Sínai-félszigeten.
A kudarcot vallott izraeli támadás Dohában szintén nyomást gyakorolt Katarra, hogy korlátozza Izrael tevékenységét a régióban.
Katar személyes befolyása Trumpra nagy, családja és kormányzata jövedelmező üzleteket folytat az öböl menti államban.
Homályos terv
A javasolt terv közzétételét követően Netanjahu elégedettnek tűnt, sőt azt is állította, hogy a megállapodás a Hamász, és nem Izrael elszigeteléséhez vezetne.
Bár a megállapodást hivatalosan még nem írták alá, Netanjahu reméli, hogy egy szimbolikus izraeli jóváhagyás – bármennyire is nem kötelező érvényű – elegendő lesz a nemzetközi nyomás intenzitásának csökkentéséhez.
Lehetséges, hogy a kiszámított támogatási jelzése valóban enyhítheti Izrael növekvő diplomáciai elszigeteltségét.
Azonban még túl korai megítélni, mivel sok múlik mind a Hamász, mind a tágabb arab koalíció válaszain.
Netanjahu elégedettsége a tervvel sok szempontból érthető.
A megállapodás kétértelműen van megfogalmazva, és jelentős teret enged az értelmezésnek, számos kiskaput és homályos rendelkezést tartalmaz a jövőre vonatkozóan.
Ami kulcsfontosságú, hogy nem tartalmaz határozott izraeli kötelezettségvállalást a Hamász foglyainak szabadon bocsátását követő korlátozott kezdeti kivonuláson túl.
Valójában nincs kötelező érvényű izraeli ígéret a háború teljes befejezésére.
A javasolt nemzetközi erővel kapcsolatos részletek – hogyan fogják létrehozni, milyen mandátummal rendelkeznek majd, és hogyan fognak működni – továbbra sem tisztázottak és meghatározatlanok.
Koalíciós problémák
Ennek ellenére a megállapodás számos eleme valószínűleg erős ellenállásba ütközik majd Netanjahu kormánykoalíciójának kulcsfigurái – különösen a szélsőjobboldali Bezalel Smotrich és Itamar Ben Gvir miniszterek – részéről.
Mindketten Netanjahu leghangosabb és legbefolyásosabb partnerei közé tartoztak a gázai népirtásban, és valószínűleg nem fogják elfogadni a megállapodást jelenlegi formájában.
Bár Smotrich pénzügyminiszternek és Ben Gvir nemzetbiztonsági miniszternek nincs hatalma megakadályozni a megállapodást a kormányon belül – mivel Netanjahu megtartja a kormányzó többséget –, tiltakozásul dönthetnek úgy, hogy lemondanak.
Ez előrehozott választásokat eredményezhet, jóval a 2026 novemberére tervezett időpont előtt.
Ben Gvir és Smotrich számára a Fehér Ház javaslatának 12. pontja, amely kimondja, hogy „senkit sem fognak kényszeríteni Gáza elhagyására”, az egyik központi céljuk teljes elárulását jelenti.
A palesztinok Gázából való erőszakos kiutasítása a szélsőjobb egyik fő célkitűzésévé vált, amelyet Netanjahu és több más miniszter is Izrael tágabb háborús céljainak részeként emlegetett.
Smotrich és Ben Gvir minden kompromisszumot ezen a téren elszalasztott, talán történelmi lehetőségnek tekintenek a demográfiai és politikai tájkép végleges megváltoztatására – a Gázai övezet néptelenítésére, és véleményük szerint a palesztinokkal való konfliktus „megoldására” Izrael feltételei szerint.
A terv további rendelkezéseit ugyanilyen nehéz lesz elfogadniuk.
Netanjahu bocsánatkérése Mohammed bin Abdulrahman bin Jassim Al Thani katari miniszterelnöktől, több száz palesztin fogoly – köztük számos életfogytiglani börtönbüntetést töltő személy – szabadon bocsátásának javaslata, valamint egy nemzetközi erő Gázába telepítése mind jelentős engedményeket jelent.
Izrael évek óta határozottan ellenzi a nemzetközi katonai vagy politikai beavatkozást Gázában; ennek az álláspontnak a megváltoztatását a szélsőjobb kapitulációnak fogja tekinteni.
Aztán ott van a megállapodás 19. pontja, amely „hiteles utat kíván teremteni a palesztin önrendelkezéshez és államisághoz”, a Palesztin Hatóság reformjainak függvényében –, valamint olyan záradékok, amelyek lehetővé teszik a humanitárius segélyek ENSZ-ügynökségeken keresztüli kezelését.
Ezek tovább fokozhatják a feszültséget a koalíción belül. A szélsőjobboldal elutasít minden olyan megfogalmazást, amely egy jövőbeli palesztin államra utal, vagy legitimálja az ENSZ részvételét.
Mindazonáltal úgy tűnik, Netanjahunak elegendő támogatottsága van saját Likud pártján belül ahhoz, hogy folytassa a megállapodást. Számíthat az ellenzék támogatására is, amelynek vezetői nyilvánosan támogatták a megállapodást.
Netanjahu mégis dönthet úgy, hogy előrehozott választásokat ír ki, amint a megállapodást aláírják.
Ezzel megpróbálhatja politikailag átfogalmazni a pillanatot – nem nyomás alatt álló miniszterelnökként mutatkozik be, hanem olyanként, aki ellenállt mind a hazai, mind a nemzetközi követeléseknek, miközben „történelmi” csapást mért a Hamászra.
Mégis, függetlenül attól, hogyan értelmezi Netanjahu a helyzetet, Izrael alapvető háborús céljai messze nem valósultak meg.
A palesztinok folyamatos jelenléte Gázában, a nemzetközi erők potenciális bevetése és a palesztin államiság – bármennyire is távoli – lehetősége mind jelentős kudarcokat jelent az izraeli kormány számára.
Mindenekelőtt rávilágítanak arra a politikai és stratégiai válságra, amellyel Netanjahu most szembesül.
