Az államfők ezen a héten Dohában gyűltek össze egy rendkívüli arab és iszlám csúcstalálkozóra, hogy megvitassák a magas rangú Hamasz-tárgyalókkal szembeni izraeli támadásra adott válaszokat. Benjamin Netanjahu miniszterelnök felállt, hogy beszédet mondjon egy jeruzsálemi gazdasági konferencián, ahol világossá tette, hogy Izrael az örökös háború felé tart.
„Szuper Spárta” beszédében Netanjahu jelzést kívánt adni az arab és iszlám világnak, hogy a Tel-Aviv megfékezéséről és a palesztinok Gázából való kiutasításának megakadályozásáról szóló elítélések és nyilatkozatok ellenére Izrael folytatni fogja katonai műveleteit ott – és az Egyesült Államok segítségével előre fogja vinni etnikai tisztogatási tervét, függetlenül a diplomáciai és gazdasági költségektől.
Aztán egyik napról a másikra az izraeli hadsereg megkezdte a szárazföldi offenzíváját Gáza városában, intenzív csapáshullámok után.
Netanjahu szokatlan módon őszintén beszélt Izrael helyzetéről, elismerve, hogy a nyugat-európai államok bojkottot hirdettek a kultúra, a sport, az akadémia és más területeken.
Ezeket a fejleményeket az arab és muszlim bevándorlásnak tulajdonította az európai országokba, arra utalva, hogy ezek a közösségek indokolatlanul befolyásolták a döntéshozatali folyamatokat. Ez egyrészt az európai populista jobboldal bevándorlóellenes retorikájának visszhangjára tett kísérlet volt, másrészt pedig a gázai népirtás megszüntetését célzó szélesebb körű nemzetközi szolidaritási erőfeszítések elutasítása.
Netanjahu azzal is vádolta Katart és Kínát, hogy Izrael-ellenes propagandát terjesztenek, mintha az összes ENSZ-jelentés az izraeli bűncselekményekről és a gázai népirtásról teljesen alaptalan lenne – ez a valóság valóban orwelli értelmezése.
Ennél is fontosabb, hogy azt mondta, Izraelnek „Szuper Spártává” kell válnia egy hatalmas katonai ipar fejlesztésével. Azt állította, hogy Izraelnek saját fegyvereket kell gyártania, hogy elkerülje a külföldi államoktól való függőséget, így a szabadpiaci gazdaságról egy zárt, autoriter gazdaságra térve át. Ehhez, mondta, drasztikusan csökkenteni kellene a bürokráciát és a közkiadásokat.
Több hatalom, kevesebb felügyelet
Ezek a kijelentések nemcsak az arab és muszlim országoknak szóltak; befelé, magához az izraeli társadalomhoz is irányultak.
Az elkövetkező években Izrael arra készül, hogy elszigetelt, számia állammá váljon, amely végtelen háborúkat vív, miközben követeli, hogy teljes gazdasága csatlakozzon a háborús erőfeszítésekhez – és hogy minden korlátozást eltöröljön a miniszterelnök cselekedetei elől.
Netanjahu megjegyzései mindössze néhány nappal azután hangzottak el, hogy az állami vizsgálóbizottság közzétette az úgynevezett tengeralattjáró-ügyről szóló időközi jelentését, amely felvázolta, hogyan titkolta el a miniszterelnök a védelmi tisztviselők elől a Németországból Egyiptomba irányuló tengeralattjáró-eladást – az ország egyik legsúlyosabb biztonsági botrányát.
Netanjahu valóságában kevesebb felügyelet mellett egyre több hatalmat gyűjt magának; a háborút kihasználva megőrzésre törekszik pozíciója megőrzése érdekében, büntetőeljárások ellenére.
Mindez akkor történik, amikor az izraeli hadsereg folytatja Gáza városának könyörtelen bombázását, a teljes körű megszállás felé halad, és kétmillió palesztint kényszerít egyre kisebb, lakhatatlan területekre.
Izrael mindent belead, Netanjahu pedig elég arrogáns és megalomán ahhoz, hogy elhiggye, elérheti a vízióját.
A Hamász vezetőinek meggyilkolására irányuló katari kísérlet nemcsak a tárgyalócsoport elleni támadás volt, hanem magának a tárgyalásoknak az eszméjére is. Netanjahu döntése, hogy háború idején bombázzon egy tárgyaló feleket befogadó államot, világszerte példa nélküli volt.
Annak ellenére, hogy Afganisztánban harcolt a tálibok ellen, az Egyesült Államok Katarban is tárgyalt velük. Még az orosz-ukrán háború közepette is tárgyalásokat folytatott a két fél Törökországban. Ez egy évszázados szokás, amelyet úgy tűnik, csak Izrael hajlandó megtörni.
Bár Izraelt gyakran irracionális szereplőként ábrázolják, a kormány kijelentései nem légüres térben jelennek meg. Inkább az arab államok vörös vonalak meghúzásának elutasításához, valamint Izrael azon tudatához kapcsolódnak, hogy az amerikai feltétel nélküli támogatás lehetővé teszi számára a szabad működést a Közel-Keleten.
Még abszurdabbak voltak az izraeli kommentátorok reakciói. A dohai támadás után a nyilvános vita nagy része a merényletkísérlet relatív sikerére vagy kudarcára összpontosított, miközben figyelmen kívül hagyták a Katar elleni bombázásról szóló döntés őrültségét, mivel az izraeli közvélemény támogatta a lépést.
Nyilvános elfogadás
Netanjahu beismerése, miszerint Izrael „Szuper Spártává” fog válni, abból fakad, hogy tudja, a közvélemény többsége hajlandó elfogadni ezt a lépést, az izraeli társadalomban – különösen a katonák körében – egyre növekvő társadalmi és pszichológiai problémák, valamint sokuk egyre növekvő vonakodása ellenére a harc folytatására.
A „Szuper Spárta” beszéd és az arab csúcstalálkozó napján az izraeli média biztosította a polgárokat, hogy a visszhangok és robbanások, amiket hallottak, csupán a gázai katonai műveletek hangjai.
Annak ellenére, hogy a dohai csúcstalálkozón az arab és muszlim vezetők a béke útjára való visszatérést szorgalmazták, Izrael egyértelműen úgy döntött, hogy nem érdekli, mivel egy új valóságot akar erőltetni a Közel-Keletre.
Ez a csúcstalálkozó mégis fontos volt a helyszíne és ezen államok potenciális hatalma miatt – különösen az „ellenállási tengely” visszavonulása és Irán gyengülése miatt. Feltárta az arab államok, és különösen az Öböl-menti államok valódi aggodalmait, amelyek kénytelenek lehetnek lépéseket tenni saját nemzetbiztonsági érdekeik megőrzése érdekében.
Egy olyan forgatókönyv bontakozik ki a szemünk előtt, amelyben Izrael akaratuk ellenére kényszeríti rá az arab államokat a palesztin menekültek befogadására, miközben annektálja Ciszjordániát és Gázát. Még az európai államok fenyegetései és intézkedései is – legyenek azok fegyverembargók, diplomáciai kapcsolatok leminősítése vagy kereskedelmi megállapodások felfüggesztése – hatástalan eszközöknek tűnnek arra, hogy eltántorítsák Izraelt Gáza lakosságának kiutasítása utáni megszállásától.
Izrael mindent belead, Netanjahu pedig elég arrogáns és megalomán ahhoz, hogy azt higgye, elérheti a vízióját. De a továbblépés nagyon súlyos költségekkel jár majd az arab államoknak, amelyeknek most fel kell ismerniük, hogy Izrael már nemcsak a palesztin népre jelent veszélyt, hanem minden olyan arab rezsimre is, amely nem hajlandó alávetni magát az érdekeinek.
A választás most rajtuk van: tesznek-e érdemi lépéseket ennek megállítására?
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Abed Abou Shhadeh egy jaffai székhelyű politikai aktivista. Abou Shhadeh 2018 és 2024 között a Tel-Aviv-i Jaffa városrész palesztin közösségének képviselőjeként szolgált, és politikatudományi MA diplomát szerzett a Tel-Avivi Egyetemen.
