Tavaly áprilisban azt írtam, hogy a Gázában elkövetett népirtás, a Ciszjordánia erőszakos megszállása, a szomszédai elleni számos támadás, valamint a nemzetközi és emberi jogi törvények látszólagos semmibevétele miatt itt az ideje, hogy a nemzetközi közösség lázadó államnak nyilvánítsa Izraelt. Mintha azóta nem kaptunk volna elég megerősítést lázadó státuszáról, szeptember 9-én Izrael csapást mért Katarra, a Hamász és Izrael közötti tárgyalások kulcsfontosságú közvetítőjére. Mindezt úgy, hogy Gáza pusztítása napról napra mélyül.
Gáza város utolsó megmaradt toronyházait most a földdel rombolják, és több százezer embert, akiket már többször is kitelepítettek, az enklávé déli része felé tolnak. Izrael azt állítja, hogy a déli rész „humanitárius övezet”, de jól tudjuk, hogy Gázában sehol sincs biztonságban a palesztinok.
Tehát mindezek közepette hiábavalónak tűnik ünnepelni az ENSZ Közgyűlésének szavazását, ahol 142 tagállam támogatta a „kézzelfogható, időhöz kötött és visszafordíthatatlan lépéseket” az izraeli-palesztin konfliktus kétállami megoldása felé. Ugyanez a határozat, amelyet mindössze 12 állam, köztük Izrael és az Egyesült Államok utasított el, felszólította a Hamászt, hogy szabadítsa fel az összes túszt, vessen véget Gáza uralmának, és adja át fegyvereit a Palesztin Hatóságnak, összhangban a szuverén és független palesztin állam létrehozásának célkitűzésével.
Gáza még mindig parázslik, és a palesztin közösségeket szisztematikusan irtják ki a megszállt Ciszjordániából. Akkor mi értelme van palesztin államról beszélni? Kit, vagy mit szolgálna egy ilyen állam?
A szavazás előtt a világ országainak túlnyomó többsége már elismerte a Palesztin Államot. Az elismerési térképről elsősorban a globális észak államai hiányoztak.
Az ENSZ Közgyűlésének szavazásán keresztül Franciaország, Portugália, az Egyesült Királyság, Málta, Belgium, Kanada és Ausztrália jelezte támogatását a palesztin államiság iránt, a globális többséghez igazodva. De legyünk világosak: ezek az országok nem jogosultak az erkölcsi fölényre.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy két évig vártak az izraeli népirtásra, amely legalább 65 000 palesztin halálát okozta, mielőtt a palesztin állam mellett szavaztak volna. Hasonlóképpen mit sem tudtak a palesztin önrendelkezési jogról a Gázában 2023. október 7. előtti izraeli és egyiptomi katonai ostrom évei alatt. Semmit sem tettek a megszállt Ciszjordániában egyre bővülő illegális telepesmozgalmak vagy a telepesek erőszakának hirtelen növekedése megfékezésére. Valójában 1948 óta semmit sem tettek a palesztin önrendelkezési jog támogatása érdekében.
Szóval, miért lenne ezúttal másképp?
Sőt, egyáltalán nem más. A nemzetközi jog tudósaként Noura Erakat nemrégiben azt nyilatkozta az Al Jazeerának: „Ez túl kevés, túl későn.” És ezek a nyilatkozatok csak arra szolgálnak, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy ezek közül az országok közül sok pénzügyileg és katonailag is lehetővé tette Izrael számára a népirtás végrehajtását.
A bizonyíték a pudingban rejlik: a felajánlott palesztin állam. És ami világos, az az, hogy a palesztin jogok nem prioritás.
Néhány héttel korábban Keir Starmer brit miniszterelnök azt mondta, hogy az Egyesült Királyság elismeri a palesztin államot az ENSZ Közgyűlésén 2025 szeptemberében, hacsak Izrael nem tesz „érdemi lépéseket a gázai szörnyű helyzet megszüntetésére, nem állapodik meg a tűzszünetben, és nem kötelezi el magát a hosszú távú, fenntartható béke mellett, felélesztve a kétállami megoldás kilátásait”. Nem esett szó a palesztinok elidegeníthetetlen önrendelkezési jogáról vagy a palesztin nemzeti küzdelem legitimitásáról. Inkább Izrael büntetéseként fogalmazták meg. Ez azt jelenti, hogy ha Izrael megállította volna a népirtást, és elkötelezett lett volna a (már halott) kétállami megoldás mellett, Nagy-Britannia másképp szavazott volna?
Kanada elismerési ígérete számos kikötéssel érkezett. Nevezetesen, a kanadai kormány honlapján, az „izraeli-palesztin konfliktus kulcsfontosságú kérdéseivel kapcsolatos politikáját” alkotó tételekben az első vállalás az „Izrael és biztonságának támogatása”.
Hozzáteszi, hogy Izraelnek „a nemzetközi jog értelmében joga van megtenni a szükséges intézkedéseket az emberi jogokkal és a nemzetközi humanitárius joggal összhangban, hogy megvédje polgárai biztonságát a terrorista csoportok támadásaitól”. De mi van akkor, ha Izrael már most is megsérti a nemzetközi jogot – ahogy most is teszi? Vajon Kanada továbbra is kiáll Izrael és biztonsága mellett?
Miután megerősítette Izrael iránti támogatását, Kanada kijelentette, hogy támogatja a palesztinok „önrendelkezési jogát” és „egy szuverén, független, életképes, demokratikus és területileg összefüggő palesztin államot”. Ez azonban feltételekkel jár, beleértve a Palesztin Hatóság kormányzati reformjainak követelését, a palesztin állam demilitarizálását és a 2026-os választásokat, „amelyekben a Hamasz nem játszhat szerepet”.
Ausztrália elismerési ígérete hasonlóan ahhoz volt kötve, hogy a Palesztin Hatóság bizonyos reformokat hajtson végre, beleértve a foglyok kifizetéseinek megszüntetését, az iskolareformot és a demilitarizációt. Azt is követelte, hogy a Hamasz „vessenek véget uralmának Gázában, és adják át fegyvereiket”.
Penny Wong külügyminiszter és Anthony Albanese miniszterelnök közös nyilatkozata hozzátette: „Még sok tennivaló van a palesztin állam felépítésében. Partnereinkkel együtt fogunk dolgozni egy hiteles béketerv kidolgozásán, amely kormányzási és biztonsági intézkedéseket hoz Palesztina számára, és garantálja Izrael biztonságát.” De mi a helyzet a palesztinok biztonságával? Vajon Ausztrália tesz-e bármilyen intézkedést, hogy megvédje őket Izrael tömeges kiirtásától? Vagy a palesztinoknak egyszerűen csak egy olyan állam felépítésén kell dolgozniuk, amelyet a nyugati hatalmak el tudnak tolerálni, miközben abban reménykednek, hogy az izraeli kormány végül belefárad a népirtó kampányába?
Az egész elviselhetetlen tragédiája az, hogy már láttuk, mi történik, amikor egy békefolyamat Izrael biztonsághoz való jogát helyezi előtérbe a palesztinok önrendelkezési jogával szemben. Ezt oslói megállapodásnak nevezték, ahol a palesztin állam valódi garanciája soha nem került szóba.
Edward Said „A reggel után” című esszéjében írt a megállapodások Fehér Házban történő aláírásának szertartásos módjának vulgaritásáról és Jasszer Arafat köszönetnyilvánításának kicsinyítő módjáról. Said sajnálta, hogy az oslói megállapodások nem jelentették az államisághoz vezető utat. Inkább a „palesztin kapituláció elképesztő arányait” szimbolizálták.
Ennek eredményeként létrejött egy Palesztin Hatóság – igen, ugyanaz a Palesztin Hatóság, amelyre a nyugati vezetők fogadtak –, amely rendelkezett egy állam minden csengőjével és sípjával. De az igazi állam soha nem jött el. Izrael teljes büntetlenül folytatta erőfeszítéseit a palesztinok eltörlésére. A Palesztin Hatóság pedig a telepes-gyarmatosító projekt kiterjesztése lett, együttműködve az izraeli erőkkel, hogy aktívan aláássa a palesztin nemzeti mozgalmat, mindezt Izrael biztonsága nevében.
Tehát, ha a nyugati vezetők őszintén gondolják a válság „megoldását”, az egyetlen jó megoldás az, amely a palesztin jogokat helyezi a középpontba, és magában foglal valamilyen politikai befolyási és elítélési mechanizmust, amely képes megfékezni Izrael gazemberszerű magatartását. Enélkül a palesztin államiság bármilyen elismerése üres előadás, és az izraeli népirtó és eltörlési kampány büntetlenül folytatódik.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
Somdeep Sen
Ázsiai tanulmányok Afrikában a Pretoriai Egyetemen
