Egy népirtás elkövetése – ahogyan azt egy ENSZ-bizottság megállapította, hogy Izrael tette Gázában – azt igényli, hogy egy erő megpróbáljon kiirtani egy másik népet. De ahhoz, hogy ilyen szintű erőszakot kövessenek el, az elpusztulókat nem ugyanolyannak kell tekinteni, mint te, ember alattinak. A lakosságot dehumanizálni kell.
Erre a következtetésre jutott Navi Pillay, az ENSZ azon bizottságának vezetője, amely felelős azért, hogy Izraelt népirtásnak nyilvánítsa, és csatlakozik azon testületek egyre növekvő listájához, amelyek ugyanerre a következtetésre jutottak.
„Amikor a ruandai népirtás tényeit nézem, nagyon, nagyon hasonló ehhez. Dehumanizáljátok az áldozataitokat. Ők állatok, és ezért lelkiismeret nélkül megölhetitek őket” – mondta Pillay, a Nemzetközi Büntetőbíróság korábbi bírája.
Sok izraeli megfigyelő számára ez a dehumanizációs folyamat – ahol a palesztin élet értéke elhanyagolható – nem Izrael gázai háborújával kezdődött, hanem az ország rövid történelmére nyúlik vissza, és ma is meghatározza a közvélemény és a politikusok hozzáállását.
Népirtó háború
Izrael jelenleg Gáza városát ostromolja, tudván, hogy több tízezer palesztin civil maradt ott, egy olyan régióban, ahol éhínséget hirdettek. Úgy tűnik, az izraeli cél az, hogy a civileket távozásra kényszerítsék, hogy a várost – amely egykor a palesztin élet központja volt Gázában – elpusztíthassák, megkönnyítve ezzel a Hamász elleni harcot, és valamiféle győzelmet mutatva be az izraeli közvéleménynek.
Gáza város lakosságának szenvedését ritkán veszik figyelembe az izraeli tisztviselők nyilvános nyilatkozataiban. A bombázás, amelynek célja a költözésre kényszerítésük, normalizálódott, sőt ünneplik is.
Izrael védelmi minisztere, Izrael Katz nyíltan dicsekedett azzal, hogy „Gáza lángokban áll” – Gáza városa, amelyet az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) „az északi Gázai övezet családjainak utolsó menedékeként” jellemzett.
Az izraeli közvélemény azonban a gázai halálos áldozatok száma és a hadsereg fellépése miatt elhanyagolható mértékben aggódik. A kormányellenes tüntetések szinte kizárólag a Gázában fogva tartott izraeli foglyok visszatérését biztosító megállapodás követelésére összpontosítottak, ahelyett, hogy a nyilvánosság nevében végrehajtott mészárlás – amelyben több mint 64 900 palesztint öltek meg – leállítását követelték volna.
Az aChord Center izraeli kutatócsoport által augusztus közepén közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett zsidó izraeliek 76 százaléka teljes mértékben vagy részben egyetértett azzal a feltevéssel, hogy a Gáza háború előtti 2,2 milliós lakosságából senki sem ártatlan.
„A népirtás nem csak úgy megtörténik” – mondta Orly Noy, az izraeli héber nyelvű Local Call magazin újságírója és szerkesztője az Al Jazeerának. „Egy társadalom nem egyik napról a másikra válik népirtóvá. Előtte meg kell teremteni a feltételeket.
„Ez szisztematikus” – mondta.
Az embertelenítés története
A sokk és düh, amellyel Izrael továbbra is tekint a Hamász vezette 2023. október 7-i támadására – amelyben 1139 ember halt meg –, a palesztin élettel kapcsolatos tudatlanságból és a megszállás alatt élés mindennapi tapasztalataiból fakad – mondta Yair Dvir, az izraeli B’Tselem emberi jogi szervezet szóvivője.
A támadás, mondta az Al Jazeerának, sokak számára úgy tűnt, mintha a „semmiből és mindenféle látható provokáció nélkül érkezett volna. Izraelt egyszerűen megtámadták ezek a „démonok”.”
„Az emberek semmit sem tudtak az előtte álló évtizedes megszállásról” – mondta.
Július végén a B’Tselem az Izraeli Emberjogi Orvosok szervezettel együtt arra a következtetésre jutott, hogy Izrael gázai háborúja népirtásnak minősül.
Jelentésében a B’Tselem dokumentálta az izraeli jogsértéseket a palesztinok ellen a Nakbától, az 1948-as palesztinai etnikai tisztogatástól kezdve, amelyet a cionista milíciák hajtottak végre Izrael államának kikiáltása érdekében, egészen napjainkig. A szervezet végig olyan évtizedes politikát írt le, amelynek kizárólagos célja „a zsidó csoport felsőbbrendűségének megerősítése az izraeli ellenőrzés alatt álló teljes területen”.
„Évekig eltelhet anélkül, hogy akár csak egy palesztinnal is találkoznánk. Külön oktatási rendszereink vannak” – folytatta Dvir. „Nem tanítják meg nekünk a nyelvüket, a kultúrájukat vagy bármit a történelmükről. A legtöbb ember még a Nakbáról sem tud.”
„A cionizmusban és az oktatási rendszerben… mindig a ’másik’ van. Ők fenyegetést jelentenek” – mondta.
„Mi még ’arab izraeliekként’ is emlegetjük őket, és amikor azt válaszolják: ’Nem, mi palesztinok vagyunk’, az olyan, mintha valami megdöbbentőt mondtak volna… Mintha azt mondták volna, hogy támogatják a Hamászt. Még a személyazonosságukat sem engedélyezzük” – folytatta Dvir. „Az emberek gyakran beszélnek a palesztinok dehumanizációjáról, amikor állatokhoz hasonlítják őket, de ez csak a legmesszebbmenő.”
Az embertelenítés rendszerei
„Nem csak arról van szó, hogy a palesztinok az ellenség; kizárólag gyarmati szemmel tekintenek rájuk” – mondta Noy. „Ők az őslakosok, akiket megvetéssel kell tekinteni. Valahogy értéktelenek és születésüknél fogva alsóbbrendűek.”
„Ez egy alapvető felfogás az izraeli társadalomban; ez az érzés, hogy a palesztin életek kevesebbet érnek” – mondta Noy.
Már 1967-ben is dokumentálták, hogy izraeli tisztviselők, köztük David Hacohen, az akkori burmai (mianmari) nagykövet, tagadták, hogy a palesztinok egyáltalán emberek lennének. 1985-re több száz héber gyermekkönyv elemzése tucatnyi olyan könyvet tárt fel, amelyek a palesztinokat „háborúkedvelőkként, ravasz szörnyetegekként, vérszomjas kutyákként, ragadozó farkasokként vagy viperákként” ábrázolták.
Két évtizeddel később egy kutatás kimutatta, hogy minden tizedik izraeli iskolás, amikor palesztinokat kellett rajzolnia, állatként ábrázolta őket – ugyanaz a generáció, amely ma a gázai hadsereg részét képezi.
Az ösztön, hogy a palesztinokat olyan mértékben dehumanizálják, hogy tömeges lemészárlásuk elfogadható legyen, mindig is jelen volt Izrael keményvonalas vallási jobboldalában – mondta Nimrod Flaschenberg izraeli elemző Berlinből. A telepek 2005-ös kivonása Gázából azonban mozgósította őket, hogy cselekedjenek válaszul arra, amit az izraeli társadalmat elárasztó, kúszó liberalizmusnak tekintettek.
Az önmagát „intézményeken keresztüli menetelésnek” nevezve Flaschenberg a telepes csoportok és szövetségeseik szándékos kampányát írta le a vallási jogért, hogy átvegyék az irányítást az izraeli életet irányító intézmények, például az ország bürokratikus, oktatási, média- és akár katonai intézményei felett, annak érdekében, hogy nézeteik normává váljanak.
„Ez a hiedelemrendszer ma is folytatódik” – mondta Flaschenberg.
A hozzáállás mély
„Nagyon vékony a különbség a fasiszták, mint például [a szélsőjobboldali nemzetbiztonsági miniszter, Itamar] Ben-Gvir és azok között, akik a liberális középből képzelik magukat” – mondta Jehouda Senhav-Shahrabani izraeli szociológus.
Ezután Izrael volt hírszerzési vezetőjének, Aharon Haliva legutóbbi megjegyzéseire utalt. Senhav-Shahrabani szerint a legtöbb izraeliek liberálisnak tartanák, de akiről mégis felvétel készült, és azt mondta, hogy október 7-én minden egyes izraeli életért 50 palesztint kell megölni, és „most már nem számít, ha gyerekek”.
„Szükségük van egy Nakbára időnként, hogy érezzék az árát” – tette hozzá.
Az izraeliek palesztinokkal szembeni hozzáállása mélyen gyökerezik, mondta Shenhav-Shahrabani, és egy olyan folyamatot írt le, amely az izraeli állam létrehozásán túlra nyúlik vissza, egészen a korai britek Palesztináról alkotott „nép nélküli föld” leírásáig, ahol a régió lakóit valamiféle mozdulatlan tömegként ábrázolták, amelynek nincs hagyományos politikai központja, amellyel tárgyalni lehetne.
Ezt a hozzáállást a palesztinokhoz – mint a földtől és az otthontól elszakadt entitáshoz – Izrael is átvette, és ez a hozzáállás a jelenlegi Izraelen belüli vitákban is megmutatkozik arról, hogyan lehetne etnikailag megtisztítani Gázát és végső soron a megszállt Ciszjordániát is.
„Az a felfogás, hogy a palesztin jelenlét átmeneti volt, mindig is ott volt, ez ’telos’ [elkerülhetetlen]” – mondta Shenhav-Shahrabani.
„Gyakran előfordul, hogy az emberek azt kérdezik, miért nem ’fejezték be a munkát’ 1948-ban vagy 1967-ben [a palesztin területek mai megszállásához vezető háborúban]” – mondta. „Az emberek elkerülhetetlennek tartják a palesztinok kitelepítését. A Nakbáról eseményként beszélünk, de ez egy folyamat. Ez egy folyamatos esemény. Most Ciszjordániában és Gázában is ez történik.”
