A Tel-Avivban zajló kormányellenes tüntetésekre reagálva Isaac Herzog izraeli elnök képmutatással vádolta a világot: Izraelt humanitárius segély Gázába juttatására kényszerítik, miközben nem gyakorolnak nyomást a Hamászra.
Szavai nemcsak az ellenzék hangulatát ragadták meg, hanem a jelenlegi kormány sikerét is egy új cionista ethosz megteremtésében – amely a nyers erőre támaszkodik, erkölcsi indoklás látszata nélkül.
Benjamin Netanjahu miniszterelnök is ezt az érzést visszhangozta egy i24-es interjúban, amikor a „Nagy-Izrael” eszméjéről kérdezték. Válasza nyers volt: „Itt vagyunk.”
Ezek a kijelentések széles körű izraeli konszenzust tükröznek: a katonai erő a válasz minden kihívásra, nemcsak a diplomáciában, hanem a mindennapi életben is.
Ez a militarizmus olyan kulturális terekbe is beszivárgott, mint a futball. Egy ebben a hónapban megrendezett magyarországi mérkőzésen a Maccabi Haifa szurkolói egy „Gyilkosok 1939 óta” feliratú transzparenst emeltek fel, amely Lengyelország holokauszt-történelmére irányult. Még az izraeli nagykövetség is elítélte ezt.
A Hapoel Be’er Sheva szurkolói továbbmentek, és egy transzparenst feszítettek ki, amelyen ez a felirat állt: „Két dolgot kell elpusztítani: a Hamászt és az UEFA-t”, utalva az Európai Labdarúgó Szövetségre.
Mindez annak ellenére történt, hogy az UEFA soha nem szankcionálta Izraelt, ahogyan azt Oroszországgal tette Ukrajna inváziója után. Ehelyett az idei Szuperkupa alatt az UEFA jóváhagyott egy transzparenst, amelyen ez állt: „Ne öljétek meg a gyerekeket! Ne öljétek meg a civileket!” – ez egy humanitárius üzenet, amelyet gondosan megfosztottak a politikai kontextustól. Az izraeli szurkolók felháborodása rávilágít egy olyan kultúrára, amely az erőt tekinti az egyetlen logikának.
Katonai dominancia
Yuval Noah Harari történész ezt a pillanatot a zsidók számára spirituális fordulópontként írta le – talán a legjelentősebbet a Második Templom i. sz. 70-es lerombolása óta. A zsidók, érvelése szerint, katasztrófát katasztrófára hagytak, de soha nem szembesültek ekkora spirituális fenyegetéssel.
Harari figyelmeztetett, hogy Izrael jelenlegi útja 2000 év zsidó gondolkodásmódjának és kultúrájának lebontását kockáztatja. Véleménye szerint Izrael végül etnikai tisztogatást végezhet a palesztinok között, lebonthatja a demokratikus struktúrákat, és egy zsidó felsőbbrendűségre, katonai dominanciára és az erőszak dicsőítésére épülő rendszerrel helyettesítheti azokat.
Harari rámutatott arra a riasztó könnyedségre, amellyel sok kollégája támogatta a lakosság áttelepítésének ötletét Gázában, amelyet nemrégiben az amerikai elnök vetett fel. Amikor riasztóan támogatta az izraeliek kisebbségét politikailag a szélsőjobboldalon, azt válaszolta, hogy a történelmet gyakran a változást szorgalmazó 10 százalék diktálja, míg a többség passzív marad.
Ezeket a feltételezéseket meg kell kérdőjelezni. Izrael soha nem volt annyira demokratikus vagy erkölcsös, mint ahogy az elbeszélése sugallja: megalapítása során mintegy 750 000 palesztint utasítottak ki, és közel nyolc évtizeden át olyan igazságszolgáltatási rendszert épített ki, amely a zsidó felsőbbrendűséget hirdeti. A felosztási terv óta Izrael soha nem állt meg terjeszkedni.
A kormány pontosan tudja, miről szól a háború: nemcsak Gázáról, hanem Izrael jövőbeli jellegéről is.
Hararinak azonban igaza van az izraeli zsidó ethosz átalakulásával kapcsolatban. Amit egykor a túlélésért küzdő államként vázoltak fel, az ma egy nyíltan terjeszkedésre törekvő állam, amelynek a katonai erőn túl nincs erkölcsi indoka.
Ez a küzdelem az utcákon zajlik. Több százezer ember vett részt egy nemrégiben tartott tüntetésen, hogy a háború végét követeljék. A tiltakozások azonban valami mélyebbet tártak fel, mint a politika: a cionizmuson belüli repedést.
Az egyik oldalon azok vannak, akik vissza akarnak térni a régi túlélési ethoszhoz; véget akarnak vetni a háborúnak, és helyre akarják állítani Izrael státuszát olyan államként, amely nem hagyja el foglyait, és a Nyugathoz igazodik. A másik oldalon azok állnak, akik egy terjeszkedő cionizmust támogatnak, amely a hatalmat és a területi növekedést dicsőíti. Az izraeli ellenzék hipermilitarista gondolkodásmódja arra utal, hogy az új cionista ethosz győzött.
Harari azon állításával ellentétben, miszerint Izrael átalakítja a judaizmust, a valódi átalakulás a zsidó politikán belül zajlik.
„Szükségük van egy Nakbára”
Izrael kezdettől fogva földrajzilag terjeszkedett, miközben eltörölte a palesztinokat. A zsidó társadalmon belül azonban fokozatosan kiterjesztette az egyenlőséget, hogy magában foglalja az arab és muszlim országokból származó zsidókat, a nőket és végül az LMBTQ közösségeket is, bár csak bizonyos mértékig. Ez a befogadás azonban megállt a zsidó identitás határán.
A jelenlegi tiltakozó mozgalom ezt az ellentmondást tükrözi. Legjobb esetben is figyelmen kívül hagyja a Gázában és a megszállt Ciszjordániában élő palesztinok számára kibontakozó katasztrófát. Ez a hallgatás nem kivétel, hanem a cionizmus állandó jellemzője, amely következetesen megtagadja a palesztinok emberi jogait.
Ahogy az izraeli katonai hírszerzés volt vezetője, Aharon Haliva vezérőrnagy fogalmazott: „Mindenért, ami október 7-én történt, minden egyes emberért, akit október 7-én megöltek, a palesztinoknak meg kell halniuk... Időről időre szükségük van egy Nakbára, hogy érezzék az árát.”
A tiltakozó vezetők képtelensége felfogni, hogy a 2023. október 7-i események, bármennyire is szörnyűek voltak, nem igazolhatják a népirtást és a tömeges éhezést, aláhúzza erkölcsi vakfoltjukat.
A nemzetközi támogatás és szimpátia nagy része figyelmen kívül hagyta az október 7-e előtti palesztin küzdelem tágabb kontextusát, mivel Izrael szövetségesei továbbra is fegyverkeztek és finanszírozták a népirtást. Azzal, hogy nem ismerte el ezt a függőséget, a tiltakozó mozgalom lehetővé tette a kormány számára, hogy továbbra is valódi programját kövesse: az izraeli politika és kultúra átalakítását, Gázát csupán egy nagyobb regionális terjeszkedési projekt egyik szakaszának tekintve.
Néhány ellenfelével ellentétben a kormány pontosan tudja, miről szól a háború: nemcsak Gázáról, hanem Izrael jövőbeli jellegéről is.
És most, ahogy közeledik egy lehetséges tűzszünet, fontos emlékeztetni azokat, akik arra fogadnak, hogy a tiltakozó mozgalom érdemi alternatívát kínál a jelenlegi kormányzattal szemben, hogy csalódni fognak.
Miközben ebben a hónapban több ezer tüntető vonult az utcára, egy újabb videó került elő Gázából, amelyen egy izraeli rakéta látható, amely minden látható ok nélkül eltalál egy fiatal lányt. A Gázából származó számtalan más képhez hasonlóan ez sem váltott ki kritikát a hadsereggel szemben, sem a palesztin szenvedés elismerését.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Abed Abou Shhadeh Jaffában élő politikai aktivista. 2018 és 2024 között a Tel-Aviv-i palesztin közösség városi tanácsának képviselőjeként szolgált, és politikatudományi MA diplomát szerzett a Tel-Avivi Egyetemen.
